Nagy Ildikó szerk.: Nagybánya művészete, Kiállítás a nagybányai művésztelep alapításának 100. évfordulója alkalmából (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1996/1)
Szinyei Merse Anna: A nagybányai festészet plein air előzményei
forma stilizáló egyszerűsítése, a szintézis vonzotta, Slevogt és Lovis Corinth még légiesebb, még impreszszionisztikusabb lett. 58 Vázlatos áttekintésünk során bizonyára feltűnt, hogy egymástól gyökeresen eltérő történeti-gazdasági-kulturális közegekből is egymáshoz mennyire hasonló felfogású művek születtek. Mint Petrovics Elek írta, „rokontörekvésekről van itt szó, amelyek az idő szellemében gyökereznek, egymástól függetlenül indulnak meg különböző pontokon, s midőn aztán találkoznak, az egymásra ismert rokonok örömével üdvözlik egymást". 59 A Hollósy körül tömörült festőfiatalok a müncheni nemzetközi kiállításokon, sőt időnként a pesti Műcsarnokban is átélhették ezt a felismerést. A Párizsba, sőt még messzebbre merészkedők sem érezték magukat idegenül, majd a rokontörekvések bátorító emlékét hazahozva, elődeiknél szervezettebben és céltudatosabban láthattak hozzá a szülőföld művészeti közízlésének átformálásához. Ezúttal sajnos nem mélyedhettünk el a széles körképből minduntalan előbukkanó konkrét analógiák feldolgozásában. Tekintélyes kötet tudná csak befogadni a rokon témák egymással rokon feldolgozásainak variációit is felsorakoztató tipológiai, ikonológiai és stíluselemzéseket. A néhány évtized alatt világszerte elterjedt új természetszemlélet különféle megjelenési formáinak összehasonlítható vizsgálata során ugyanakkor meglepődve és büszkén állapíthatjuk meg, hogy festőink mennyire markánsan járultak hozzá az európai összkép változatosságához. Ez mind a plein air korai, 1870 körüli eredményeire, mind pedig az 1896-tól kezdődő nagybányai kiteljesedésre érvényes. Még a közbenső évtizedekben felvirágzó naturalisztikus megközelítés magyar példái is rangos helyet vívtak ki újabban maguknak a nemzetközi értékrendben. 60 A plein air magyar nemzeti jellemzőinek sokféleségéből néhány vezérfonalat mindenképpen kibonthatunk. Az egyik a napsütötte színek, illetve a felfokozott kolorit kedvelése. Szinyei Mersétől Ferenczy Károlyig és Fényes Adolfig, vagy fojtottabb, drámaibb változatban Paál Lászlótól és Munkácsytól Koszta Józsefig szinte mindenkire érvényes ez a megállapítás. De rendkívüli színérzékenység tapasztalható még az olyan lágyabb színharmóniákat alkalmazó festőinknél is, mint Mészöly Géza, vagy Mednyánszky László. A másik szembetűnő vonás, hogy e képek szinte sosem veszítik el anyanyelvűségüket és a látott valóságot mindig a tudott valósággal kontrollálják. A magyar W. Leibi: Lovas fehér-szürke lovon. 1872 W. Leibi: Der Schimmelreiter / Horseman Riding a Grey Horse. 1872 (Köln, Wallraf-Richartz-Museum. Repr.I plein air épp ezért csak a legritkább esetekben torkollott az impresszionizmusba. Bármennyire is különbözzenek egyébként egymástól, a magyar festők érzékletes festésmódja nem engedte a konkrét benyomástól való eltávolodást - és még kevésbé az optikai elvonatkoztatás elméleti analízisét. Legfeljebb később, az absztrakció megerősödésének időszakában találunk ilyesmire példát. Ráadásul az atmoszféra illúzióját megragadó francia festőkhöz viszonyítva a magyarok erősebben kötődtek a lokális színekhez és csak ritkán mentek el a felületi káprázatig. Az autonóm tehetségek tudatosan arra törekedtek, hogy felismerhetően egyéni - és egyúttal sajátosan magyar - karakterrel felvértezve fejezzék ki véleményüket a környező világról, 61 és korszerűen sikerült kifejezniük a művészet nyelvén az európai gondolat hiteles és mindenkor megőrzendő egységét.
