Nagy Ildikó szerk.: Nagybánya művészete, Kiállítás a nagybányai művésztelep alapításának 100. évfordulója alkalmából (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1996/1)

Sinkó Katalin: Az alapítók biblikus képei és a századvég antihistorizmusa

A. Böcklin: Krisztus siratása, 1868 A. Böcklin: Maria Magdalena an der Leiche Christi, 1868 The Mary Magdalen with Christ's Body. 1868 (Basel, Kunstmuseum. Repr.) serietek füzére".

23 Muther felidézi a kísérleteket is, kezdve a nazarénusokon, folytatva az orientalizáló és historizáló bibliai festőkkel. Emlékeztet Munkácsy vallásos képeire, „melyeken szépen kosztümözött modellek parádéznak", s Gabriel Maxra is, aki „ezeket a gálába öltöztetett elképzeléseket pikáns spiritiszta ráadással fűszerezte."

24 A fordulatot szerinte Menzel tette meg, aki elsőiként nyúlt nem históriai történésként, hanem a jelenbe állítva a bibliai témához. A 19. századi festészettel foglalkozó újabb irodalom is gyakorta megfogalmazza a vallásos művészet elhalásának tézisét.

25 Adolf Smitmans összefoglalta ezeket a nézeteket, melyek közül talán Hermann Beenken műve (1944) tette a legnagyobb hatást a későbbi irodalomra. Beenken szerint a keresztény művészet válsága nem kívülről jött, mintegy a „hitetlen korszak" következtében, hanem éppen azok a kísérletek, melyeket egy új bensőségesség kifejezésére, e festészet megújításáért folytattak, eredményezték a hanyatlást: a vallásos művészet végét a szubjektivitás kora és tendenciája hozta magával. Példaként Fritz von Uhde Menekülés Egyiptomba című képét idézi fel, mely voltaképpen egy szerelmes emberpár útjának az ábrázolása, bizonyítandó, hogy az efféle képeken az „emberi" egészen elsorvasztotta a „keresztényit".

26 Beenken ezen okfejtése feltételezi tehát egy speciális „keresztény" művészet létezését, mely ideiglenesen tetszhalott, s e nézete összecseng a művészet 19. századi egyházi kritikusainak állásfoglalásaival. A magyar szakirodalom nem használja a „keresztény művészet" kifejezést, ehelyett vallásos vagy egyházművészetről beszél.

27 Ám, hogy milyen ismérvek jellemzik a „keresztény művészetet", annak eldöntésében a felekezeti különbségek is szerepet játszottak. A művészettel kapcsolatos eltérő felekezeti elvárások históriai és dogmatikai alapja egyrészt a katolikus kép-tisztelet, másrészt a protestáns felekezetek kultuszkép-ellenessége. Ezt a kontraverziót a művészeti irodalom mindig is figyelembe vette, ám az újabb kutatás a korábbiaknál jóval nagyobb hangsúlyt helyez e problémára. E vonatkozásban meg kell említeni Werner Hofmann tanulmányát - Die Geburt der Moderne aus dem Geist der Religion (A modernség megszületése a vallás szelleméből) - mely döntő szerepet tulajdonít Luthernek az autonóm művészet európai elterjedése szempontjából. Werner Hofmann Luther egyik prédikációját idézi, miszerint: „A kép sem egyik, sem másik, azaz se nem jó, se nem rossz, az ember birtokolhatja vagy elutasíthatja azt." Hofmann hozzáfűzi ehhez: „Ezzel a szabaduló-levéllel kezdődik a modernség kora".

28 A protestantizmus tehát a képet privát és neutrális dolognak tartja, mely lehet épületes is, mivel a befogadón múlik, mit is jelent neki az ábrázolás. „A szemlélő kipróbálhatja belső szabadságát a műalkotás előtt, övé az utolsó szó" - állítja Werner Hofmann.

29 A sajátos protestáns ikonográfia kialakulása Luther és Zwingli befogadás-esztétikájának következménye volt. Nagy teret kaptak ebben Jézusnak a jó pásztorról, a magvetőről, a gazdagról és a szegény Lázárról szóló példabeszédei. Werner Hofmann szerint a protestáns szellemű alkotások gyakran megengedik a többféle értelmezhetőséget: Van Gogh olajfaligetet ábrázoló képe (1889) az egyik szemlélő számára tájkép, más embert viszont a Getszemáni-kertre emlékeztetheti; egy pár ócska bakancs képe egyeseknek puszta csendélet, másoknak viszont az élet nehéz zarándokútjára utaló parabola.

30 A protestáns ikonográfia legnagyobb alakja kétségtelenül Rembrandt, akinek hatása a 19. századi művészet századvégi fejleményeire tagadhatatlan, mint azt később még kifejtjük.

31 P. Lenz: Pietà. 1865 P. Lenz: Pietà. 1865 (Sammlung der Abtei Beuron. Repr.) A reformációval bekövetkező fordulatot mások is alapvetőnek tekintik a művészet vonatkozásában. Hans Belting egyenesen megkülönbözteti a „képek korát" -, melyben a kultusz-képekre esik a nagyobb hangsúly, a „művészet korá"-tól. Ez utóbbiban a művész alkotói szabadsága teremti meg a tárgy egyedi és egyszeri minőségét, művészi értékét. Belting Kálvin tanítását idézve fejti ki: „Isten semmi mást nem hagyott jelenlétének bizonyságául, mint a szót..." „A szó azonban, mint a szellem hordozója" - teszi hozzá Belting - „éppolyan absztrakt, mint az új istenfogalom, a vallás pedig etikus életprogrammá vált... Az újkor embere, aki elidegenedett a világtól, faktumokra és rejtőzködő értelmű metaforákra látja azt széttöredezni. A régi kép [Belting a kultusz-képet érti ezen - a szerző] nem engedte puszta metaforává redukálni magát, hanem a szemlélet és ér-