Nagy Ildikó szerk.: Nagybánya művészete, Kiállítás a nagybányai művésztelep alapításának 100. évfordulója alkalmából (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1996/1)
Gábor Zsuzsa: Illusztrációk Kiss József Költeményeinek 1897-es díszkiadásához
tató festői problémák nyilvánulnak meg: az ember és táj kapcsolata, a naturalizmus és dekorativ komponálás viszonya, vagy a plein air kérdése. Az öt művész egymástól alapvetően különböző módon értelmezte a könyvillusztráció funkcióját, műfaji lehetőségeit, s még az egy alkotó által készített illusztrációk között is óriási felfogásbeli és így formai különbségek tapasztalhatók. A történeti szempontokon túl éppen e sokszínűség miatt érdemes a kötet elemzésével külön is foglalkozni. Az illusztrációk mintegy kétharmada a müncheni realizmus irodalmias-anekdotikus vonalához tartozik, az akadémizmus követelményeinek megfelelően elmerül a részletek illuzionisztikus ábrázolásában, de néhány grafikán megjelenik már az a korszerű megközelítés is, amely nem tartja többé fontosnak a fotografikus hűségű, minden részletre kiterjedő ábrázolást. Az illusztrációk legtöbbje a szöveg mellett alárendelt szerepet játszik, a vers egy-egy mozzanatának képi átfordítása csupán, de néhány esetben olyan autonóm, a költeménnyel egyenrangú művészi alkotás született, amely a szöveget az inspiráció forrásának, az alkotó folyamat kiindulópontjának tekinti, s ezáltal túllép a puszta értelmezés, illetve „díszítés" korlátain, és tartalmilag is gazdagítja a kötetet. Kezdetben a Nagybányán dolgozó művészeket a hasonló iskolázottság és azonos, vagy egymást kiegészítő esztétikai nézetek kapcsolták egymáshoz, de - mint azt a kötet illusztrációi bizonyítják - stílusuk egyáltalán nem volt egységes. A heterogén művek között talán az illusztráció céljának különböző értelmezése szempontjából lehetne rendszert teremteni. Az eltérő megközelítési módok különböző képtípusokat eredményeztek. Sommásan megállapítható, hogy az illusztrációnak interpretatív szerepet tulajdonító megközelítés inkább a zsánerképet és a portrét részesíti előnyben, míg a szövegben csupán az inspiráció forrását látó felfogásnak a - könyillusztrációként talán meglepőnek tűnő - tájkép, illetve a hagyományos képtípusok keretei közé nehezen beszorítható szimbolikus kompozíciók felelnek meg a kötetben. A könyvet díszítő több mint hatvan grafika és festmény legnagyobb része zsánerkép. A szövegértelmező szerepnek megfelelően az ilyen típusú illusztrációk alatt általában a vers egy-egy sora áll, mintha a kiemelt szavak által biztossá akarná tenni a művész, hogy az olvasó pontosan megérti azt. Az állóképszerűen kimerevített, fontosnak tartott mozzanatok „segítik" az olvasót a hangsúlyok megtalálásában. Más esetben a cselekmény környezete „értelmeződik" azáltal, hogy a vizualitás eszközeivel a szöveg leíró részei ismétlődnek meg. Mindezzel azonban a vers által nyújtott esztétikai élmény gyakran inkább szegényedik, veszít komplexitásából. A „Liza mi lelt? Liza mi bánt?" aláírású, De Profundis című vershez Iványi Grünwald Béla által festett olajkép (15. oldal) megelégszik egyetlen sor tartalmi „leírásával", témájában és formai megoldásában egyaránt a társasági festészet körébe tartozik. 16 A csupahab, csupacsipke ruhába öltözött Liza párnájára omolva zokog, körésereglett barátnéi és a dadus vigasztalják, a háttérben jellegzetes századvégi polgári Iványi Griinwald Béla: De Profundis, 1896 Béla Iványi Griinwald: De Profundis. 1896 (lappang I Verbleib unbekannt I location unknown) enteriőr látható. Szintén szalonképként képzelte el Iványi a Mese a varrógépről című elbeszélő költemény egyik illusztrációját. „Teréz a drága kéz fejére / Hajlott s rá hő csókot nyomott" - szól a kép alatt az idézet (100. oldal). Iványi a lemondás, a társadalmi és szerelmi megalázottság legmélyebb bugyrait megjáró főhős történetéből éppen ezt a röpke mozzanatot, kis budoárt - „hol fény és báj együtt lakott" - tartotta kiemelésre méltónak. Szándékában talán nem, megvalósulásában azonban mégis a zsánerkép típusához kapcsolódik Iványi Grünwald Béla a Megholt költőnek című képe (178. oldal), amelyet Kiss Józsefnek egy a 19. század utolsó évtizedeinek divatos halál-nosztalgiáját újrafogalmazó ódájához festett. A képelemek ebben az esetben tökéletes összhangban állnak a verssel: a talapzatán az élők fölé magasodó költő szobra, a koszorúkkal borított sírhalom, a lemenő' nap, a kalapban és hosszú fekete kabátban, lehajtott fővel álló, jólöltözött, magányos férfi, s a festmény alatt az aláírás, „Megholt költőnek lenni szép dolog..." - megannyi toposz a romantika kelléktárából. Iványi a festészet eszközeivel megismétli, „láthatóvá teszi" a halál és az elvágyódás irodalmi közhelyeit, evvel a közvetlen módszerrel mintegy értelmezi az olvasó számára a költő mondanivalóját, de ezáltal be is szűkíti annak jelentését.