Mikó Árpád szerk.: "Magnificat anima mea Dominum" M S Mester vizitáció-képe és egykori selmecbányai főoltára (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1997/1)

TANULMÁNYOK / ESSAYS - MOJZER MIKLÓS: A festő hagyatéka, ahogyan ma látjuk

ben, tehát napokban adták meg. A tisztítótűzben annyi nappal kevesebbet szenved bűneiért a lélek, amennyit bűnbocsánat útján a földön megszerez (imákkal, adományokkal, munkával, jócselekedetekkel, áldozatokkal). Bűnbocsánatot az adott feltételekkel másokért (élőkért és elhaltakért, bárkiért) is szerezhet a hívő. Még itt a földön tehet valamit a túlvilági szenvedés megrövidítéséért, magáért és akárkiért, ahogyan akárki más megteheti ezt őérette is. A földi ima egyfajta gyakorlatiassága, prakticizmusa hamar kilátszik ugyan ebből az elképzelésből, főleg a némiképp pontoskodó mérhetősége miatt, de egyet lehetetlen el nem ismernünk. Azt, hogy semmiféle társadalmi szervezet vagy hit nem nyitott a benne élőknek ekkora evilági és túlvilági távlatot és időbeli korlátok nélküli - jótékonysági és spirituális érdek-kapcsolatot. Azt, hogy mások mielőbbi üdvözülését (és persze a magáét is) itt a földön megfelelő alkalmakkor tetszőlegesen, aktívan elősegítheti a halandó. Egészen a teljes búcsúig (azaz bűnbocsánatig), amelyet azonban már csak ritkábban és különleges időben és helyeken nyújtottak. Az indulgentia tehát mint közösségi és egyéni, roppant méretű lelki (ezen belül bűnbocsánati) bankbetét működött és működik. A jó szándékok és spirituális felajánlások (a velük társulható anyagiakkal vagy javakkal együtt) átutalhatók; transzferábilisak, mint ahogyan a misemegbízások is azok. A bűnbocsánattal történő gazdálkodás a búcsújárás sok évszázados hagyományának egyféle hivatalosítása a kései középkorban. Ugyanúgy, mint intézményesítése az 1300-as évtől Rómában, a szent helyek látogatása alkalmával meghirdetett bűnbocsánati (azaz búcsúszerzési) lehetőségekkel is ilyen. A szentévek ebből a szempontból az egyetemes Egyház különleges bocsánati alkalmai.

1 A többi szent hely közül a világon a búcsújáró helyek látják el ezt a szerepet. Az ott őrzött ereklyék, egyes székesegyházak - ritkábban némely szerzetesi templom - ilyenek. De ereklyék és székesegyházak híján kevésbé azok a városi templomok, valamint a jelentős ereklyét csak nagyon-nagyon ritkán tartalmazó oltárok, illetve szárnyasoltárok. A lelki haszonszerzésnek ezt a lehetőségét a polgári városok oltár-alapítói szinte versenyre kelve igyekeztek tehát a Szentszéktől, a Swpp//crt£/o7zes(kérvényi)-hivataltól megszerezni templomaik és oltáraik számára. A búcsúengedélyes, privilegizált oltárok itt, és csakis ebben a tekintetben az alkalmi búcsúengedélyek - azaz a bűnbocsánati cédulák, levelek - óriás-rokonainak tekinthetők mint a gyorsabb üdvözülés hatékony lépcsőfokai. Igaz, a szárnyasoltárok nem voltak közlékenyek ebben. Nem jelölte rajtuk semmi a velük járó bűnbocsánatot úgy, ahogyan viszont nagyon is lelki értéklevélnek mutatkoztak például a fametszetű bűnbocsánati cédulák. De írásos nyom, hivatalos nyilatkozat volt az engedélyekről a plébánián, és főleg a polgári városok tanácsánál, amelyek az alapítvány felhasználásán őrködtek. Innen tekintve különösen fontos az oltáralapítványok anyagi háttere. Nem minden oltár - és az esetleg hozzáépített szárnyasoltár - mögött állt ugyanis alapítvány. Az alapító adhatott vagy hagyhatott pénzt vagy ingatlanokat arra, hogy belőle oltárt (és esetleg szárnyasoltárt, vagy csak szobrokat az oltárasztalon) állítsanak - de ha nem kívánt a jövőben bizonyos miséket mondatni, vagy énekes szertartást vagy megemlékezéseket tartani itt, akkor nem tett erre alapítványt, azaz nem teremtett hozzá anyagi alapot. Ha azonban kelyhekkel, misekönyvvel, miseruhákkal és tárgyakkal is ellátta az oltárt, hozzá külön fizetett papot is eltartott, és még búcsúlehetőségekkel is elláttatta oltárát, akkor meglehetős vagyont kellett lekötnie. Ennek a vagyonnak a kamataiból gondoskodtak az oltárnak (a miséknek, a külön szertartásoknak, valamint a dologi szükségleteknek: gyertyák, ministránsok, takarítás-mosás, védőhuzatok és másféléknek) a kiadásairól, és fizették az altaristát (oltárigazgatót), vagyis azt a papot, aki az oltárral és teendőivel kapcsolatosakat ellátta. Az alapítványi tőke azonban egyben maradt, és fölötte a plébániát fenntartó város (azaz a tanács) gyakorolt felügyeletet - azzal együtt, hogy az alapító szándéka szerint tartassék be mindaz, amire az alapítás szólt. A készpénzt ki-kikölcsönözték és vállalkoztak is vele. Különösen Közép-Európában a korai bankügyletek jó része a templomok és oltáralapítványok pénzgazdálkodásával kezdődött.

2 A nagyobb templomokkal kapcsolatosan tudott csak annyi pénz összegyűlni, ami befektetésekre is alkalmas lehetett. Az oltár „tőkéje" kikerülhetett tehát a templom (és az Egyház) köréből, de a kamata visszaszármazott. A gazdasági számontartás, az adminisztráció java része tehát tanácsi volt, és a mindenkori tanácsurak, élükön a városi bíróval, döntő szerepet vittek az oltáralapítványi pénzügyekben is. Az utóbbiak teljes megszerzésére törekedtek a reformációval kapcsolatban a városok - meg is szerezték őket -, de voltak esetek, amikor a kihelyezett tőke túlélte a hitújítást is, és két és fél évszázad múlva per és kiegyezés útján visszaszerezhető volt az egyházi jogutód részére.

3 Ha a búcsúengedélyek nézőpontjából megírható lenne egyszer a késő középkori oltáralapítások egyháztörténete, ugyanennek a körnek az adminisztráció-történetéből összeállítható lenne a késő középkor bankügyleteinek korai és jókora históriája. A kultúrtörténetét - ha lesz egyszer hozzá elég adat az altar

ista szerepéből kiindulva lehet majd megírni. Csak felszentelt pap lehetett, akinek, ha más egyházi beosztása is