Mikó Árpád szerk.: "Magnificat anima mea Dominum" M S Mester vizitáció-képe és egykori selmecbányai főoltára (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1997/1)
TANULMÁNYOK / ESSAYS - MOJZER MIKLÓS: A festő hagyatéka, ahogyan ma látjuk
MOJZER MIKLÓS A FESTŐ HAGYATÉKA, AHOGYAN MA LÁTJUK A Vizitáció Menráth Péter és Hernády Szilvia restaurátormunkája előhívta ennek a képtáblának egykori, eredeti önmagát. Ez a tény egyedül is elég lenne ahhoz, hogy a Magyar Nemzeti Galéria ünnepélyes alkalomnak nyilvánítsa a munka befejezését és a képet a restaurálás tapasztalataival rendkívüli kiállításban mutassa be a közönségnek. A Galéria azonban többet tett: a lerombolt oltár többi fennmaradt táblaképét és a Lille-be került Királyok imádását is bemutatja. A kiállítás tehát az oltárműről emlékezik meg. Annyira jelentősnek érezzük a Vizitáció-képtáblának a visszaszerzését, hogy megengedhetünk magunknak egy nem éppen alaptalan elfogultságot. Úgy tekintjük, hogy ennek a táblának a története rejti valójában máig ismeretlen alkotója művének közel négy évszázados sorsát. A művész neve évszázadokig ismeretlen (mai tudomásom szerint közölt irodalmi adatokban, de még csak közöletlen kéziratokban sem írták le). Vagy száz éve talált rá erre az első képére egy mesterember Tópatak (Goldbach) templomának a padlásán. A képet a szomszédos Selmecbányán (ma Banská Stiavnica) elzálogosította, de kiváltani onnan nem tudta. Végül a budapesti Szépművészeti Múzeum vette azt meg, akkoriban igen jelentős összegért. Bár névhez nem volt köthető, hamar belekerült a tudományos irodalomba, sőt a késő középkori német táblaképfestés jelentőseinek sorába is beillesztették. Csak az első világháború idején vált világossá, hogy az akkoriban átfestéseitől megszabadított négy esztergomi - a Keresztény Múzeumban őrzött - M S monogramú táblakép ugyanettől a művésztől való. Mihamar nagyon valószínűvé lett az is, hogy a táblák egyazon oltárműhöz tartozhattak, a Szentantalon (ma: Antol) a templomban őrzött hatodik táblával együtt. Számon tartott kép azonban európai téren igazából a Vizitáció maradt. Magyarországon kívül jobbára csak azt reprodukálták, az M S monogram szinte öntudatlanul ahhoz kapcsolódott. Talán azért is, mert festője benne, többi művéhez viszonyítva is, rendkívülit alkotott. Ez a legvilágosabb színekkel festett jelenet a fennmaradt hat közül. Egyedül itt látható nagy táji háttér, amelyben, vagy helyesebben amely előtt a két figura mozog, vagy inkább lebeg. A többi jelenet sokalakos, és ennél sokkal inkább egy-egy drámai együttes. A Vizitáció csaknem emblémaszerű, és lírai zengésű a továbbiak egyre változó, komorabb akkordjai mellett. Szinte zászlóra emlékeztető. Az eredeti együttesből két ábrázolás ma bizonyosan hiányzik, az első és a negyedik, azaz az Angyali üdvözlet és a Királyok imádása. Hogy az utóbbi milyen lehetett, azt a lille-iről eléggé jól elképzelhetjük - hacsak nem bizonyosodik be éppen ennek a kiállításnak az alkalmával, hogy épp a lille-i tábla maga az elveszettnek hitt negyedik -, míg az Angyali üdvözlet, úgy látszik, sohasem kerül már elő. Kétségtelenül az is kétalakos volt, és az egykori oltár együttesében egyedüli lehetett a tekintetben, hogy belső teret kellett ábrázolnia; így ellentét-párhuzamban állhatott a Vizitációval, mellette. Micsoda segítség lenne ma a művész keresésében vagy megtalálásában tudni, hogyan ábrázolt a festő belső teret?! A megmaradt képek erre nézve sajnos nem adnak útmutatást. Azt azonban be kell látnunk, hogy a Vizitációban adta a festő legjobb önnönmagát. A két figura megkomponálása, kézcsókkal összetűzése, a tájba vesző kis figurák és az előtér meg a háttér áttetsző színekben játszó, meseszerű, idilli világa - mind a festő invenciója. Ezen a képen mutathatjuk ki a legkevesebb átvételt, vagy pontosabban előkép-átfogalmazást. A Mária és Erzsébettalálkozás idillje úgyszólván kiragyog az oltár egykori, csukott állapotában mutatkozó együtteséből. A Vizitáció önálló alkotás is lehetett volna - vagy lehetne -, s ez valószínűleg magyarázat arra is, hogy az idők folyamán külön került a sorozat többi darabjától, és jó ideig önálló életet élt vagy funkciót töltött be. Ez történhetett tán az Angyali üdvözlettel is? A Vizitáció viszonylagos különállása egy időben magával vonta a Jézus születését, és arra a véleményre is vezetett, hogy ezek ketten nem is tartozhattak egyetlen oltárhoz, sőt alkotójuk két festő. Ez a nézet ugyan nem talált követőkre, de nehéz kérdést hordoz: azt, hogy milyen tág határok között mozoghatott az alkotó? Műfaji vagy stiláris változékonyságának egyáltalán mik lehettek a határai? Ha ugyanis csak a Vizitáció-képe maradt volna fenn, a többitől eltérő méretben és más anyagú fatáblán, akkor biztosan tulajdoníthatnánk-e neki például a lille-i táblát vagy az Olajfák hegyét? Az a
