Nagy Ildikó szerk.: ARANYÉRMEK, EZÜSTKOSZORÚK, Művészkultusz és műpártolás magyarországon a 19. században (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1995/1)

TANULMÁNYOK / BEITRÄGE - SINKÓ Katalin: A művészi siker anatómiája 1840-1900

1899-1 900-ban e Tanács megújítása, új statútumának megjelenése tartotta izgalomban a művészek kedélyét.

229 A Képzőművészeti Tanácsban bent ültek az aranyérmesek, így a megbízások és vásárlások már nemcsak befolyásos műértőkön, hanem a művészkollégákon is múltak.

230 A képzőművészet ügye a parlamenti ülések témái közé is bevonult, a képviselők pedig állást foglaltak az egyes művészi irányzatok mellett vagy ellen.

231 A díjakhoz, kitüntetésekhez, annak „rangjához" a művészek ünneplése is hozzátartozott. A Képzőművészeti Társulat megalakításától kezdve súlyt fektetett arra, hogy alkalmat teremtsen a műbarátok és művészek társas összejöveteleire. A bálok, bankettek és laudációk már a század közepétől kezdve fontos részét alkották a művészeti életnek. Ezek eseményeiről a lapok nagy részletességgel beszámoltak, ami arra utal, hogy az ott-történtek, kezdve a résztvevők személyével, a tósztok ismertetésén át a terem díszítésének leírásáig széles körben érdeklődésre tarthattak számot. A képzőművészeti élet szoros kapcsolódása a társasági élethez az irodalmi, zenei, színházi világ példáját követte, a festők ünneplésének közvetlen analógiáit az írók, költők, színészek és zenészek jubileumaiban találhatjuk meg. A művészek ünneplésének kialakuló rítusa szerint a mester tiszteletére általában ünnepi előadást vagy összejövetelt rendeztek, melyet a művész erényeit dicsőítő szavak vezettek be. Ez után deputációt küldtek a szomszéd helyiségben tartózkodó ünnepeltért, aki meghallgatta a tiszteletére írott szónoklatokat vagy dicsőítő verseket. Ez után ajándékokat, gyakran koszorúkat adtak át az ünnepeltnek, melyeket ő keresetlen szavakkal megköszönt. Az ünneplést általában bankett követte, ahol folytatódott a tósztok és felköszöntések sora. Az ünnepség berendezéseihez gyakran hozzátartozott az ünnepeltet ábrázoló kép vagy mellszobor, melyet virággal koszorúztak vagy virágok közé állítottak.

232 A dekorációnak gyakran részét alkotta az ünnepelt néhány alkotása is, melyet - mint ahogyan az már Markó Károly esetében történt - kiállítottak az ünnepség helyszínén. Az ünneplés gyakran a mű előtt zajlott, mint például az 1882-ben rendezett Munkácsy-ünnepen, melyet a Krisztus Pilátus előtt című képének kiállítási helyiségében tartottak.

233 Lötz Károlynak 1 905-ben rendezett emlékkiállításán is láthatóak voltak, a művész medalion-portréját magában foglaló apotheózis mögött, az Operaház mennyezeti freskójához készített kartonjai, a múzsák és Apollo alakjaival.

234 A meghalt mester ünneplése hasonló az élőéhez, személyét azonban felállított mellszobra van hivatva helyettesíteni. A szobor helyettesítő funkciója magyarázatot ad a szobor-koszorúzás szokására is.

235 A művészek ünneplésének ez a formája, a kutatók szerint, a Shakespeare-kultuszból ismert „jubilée-ünnep" mintájára honosodott meg Európa-szerte és nálunk is.

236 A Shakespeare-kultusz a vallásos rítusok sok elemét felhasználta, kutatói szerint kvázi vallásos jelenségnek tekinthető.

237 Joggal feltételezhetjük azonban, hogy az angol drámaíró ünneplései voltaképpen részét alkotják a 1 8. század második felében felívelő „zseni-religiónak",

238 s örökösei az akadémiai művész-laudációknak is. Újabban több kutató is foglalkozik a hazai művész-ünneplések, emlékhelyek, szokások és relikviák történetével, az efféle jelenségekről azonban átfogó képet ma még nem kaphatunk.

239 A 19. századi festőkkel, szobrászokkal kapcsolatos művész-laudációk szoveganyagát akár szemelvényesen is áttekintve, megragadja figyelmünket a felhasznált toposzok állandósága.

240 A leggyakrabban a művész halhatatlanságáról esik szó, ám az ezzel kapcsolatos fordulatok számunkra a laudáció műfajából eredő retorikai követelménynek tűnnek.

241 A művészekről való beszéd közhelyeiről van tehát szó, melyek részét képezik a nyilvános közbeszéd hagyományainak anélkül, hogy a hitbeliségnek vagy a vallásnak az emberi élet egészét elfoglaló körére kiterjednének. A magyar művészettörténet ellenpéldát is felhozhat e megállapításra: Csontváry Kosztka Tivadar ugyanis épp a zseni-kultusz hagyományát emelte az életét teljes mértékben átalakító hitbeliséggé.

242 A 1 9. századi művészeti életben a művész-laudáció retorikus elemei azon rítusok körében jelentek meg, amelyekhez eredendően tartoznak. A megszokott fordulatok azonban megtestesültek az ünnepségek dekorációin, s az úgynevezett „művészettörténet-képeken".

243 Természetszerű elemei voltak a művészeti múzeumok dekorációjának is.

244 A nagyközönség elsősorban e formájukban ismerkedhetett meg velük. A művész laudációk a kulturális elit életének részét alkották, tömegeseménnyé csak Munkácsy itthoni fogadtatásának és néhány mester temetésének alkalmából váltak. Munkácsy temetése azért válhatott tömegeseménnyé, mert alkalmul szolgált a magyar kultúr-dominancia demonstrálására, egyik mozzanataként a századvég politikai színjátékainak.

245 Munkácsy temetése, melyen nemcsak a művész tisztelői és pályatársai, hanem a hatóság képviselői és a képviselőház is felvonult, bátran tekinthető politikai rítusnak.

246 A különféle politikai rítusok a tömegek nacionalizálásának eszközei. Centrumukban gyakran a nemzeti emlékművek, a „Walhallák" álltak, ezek pedig a művészeket is befogadhatták. Magyarországon azonban inkább a költők és írók kerültek a nemzeti géniusz szerepébe, mint Munkácsy esete mutatja; festők és szobrászok csak kivételesen.

247 Fel kell tennünk végül a kérdést, mi vezetett a múlt század második felében a művész-laudációk megszaporodásához? Egyrészt feltételezhető e téren is a külföld befolyása. Az Itáliában dolgozó magyar művészek már a negyvenes években résztvevői voltak efféle ünnepi alkalmaknak.

248 A hetvenes évektől hazatértek azok a festők és szobrászok, akik megismerhették a német akadémiákon és társulatokban az efféle rendezvényeketjubileumokat, sőt históriai élőképeket.

249 A Münchenben élők minden bizonnyal régebbi históriai felvonulások hírét is hallották. Híres példája volt ennek az 1840-ben megrendezett menet, melyet Dürer emlékének szenteltek. Ennek tárgya Maximilian császár és Dürer kapcsolata volt. Az előadás tetőpontján a császár művészcímert adományozott Dürernek.

250 Közvetlen hatása nálunk vélhetően csak az 1858-ban a Piloty-iskolában megrendezett ünnepélynek volt: ekkor mutatták be ugyanis azt a menetet, melynek c\rr\e Antwerpen városa fogadja Rubenset Hélène Fourment-nal való eljegyzése alkalmából. A rendezők között felsorolják Wagner Sándor nevét is. Talán ez lehetett előképe a Munkácsy-fogadás alkalmából tartott estély Rubens-kort idéző kosztümösködésének is.

251 Stróbl Alajos s hasonló bécsi események nyomán tervezte meg a század legvégén az epreskerti, városligeti, műcsarnoki ünnepélyeket.

252 A művész-laudációk divatja az ünnepi alkalmak iránti közönségigényt fejezte ki, ennél fontosabbak voltak azonban azok a mozzanatok, amelyek a művész elfogadottságát, nemzeti zseniként való megnevezését és nyilvános bemutatását szolgálták.