Nagy Ildikó szerk.: ARANYÉRMEK, EZÜSTKOSZORÚK, Művészkultusz és műpártolás magyarországon a 19. században (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1995/1)
TANULMÁNYOK / BEITRÄGE - TÓTH Ferenc: A külföldi művészet jelenléte és pártolása az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat kiállításain
jóváhagyása s az érem adományozásáról szólói okmány aláírása a vallás- és közoktatásügyi miniszternek marad fenntartva". 17 Az első kitüntetett Arnold Böcklin volt Hullámjáték című képével. A Képzőművészeti Társulat kiállításainak legfőbb jellemzője továbbra is a meghívó fél akadémikus ízlése volt. Európa más nagyvárosainak művészeti mozgalmai hozzánk csak nagyon lassan és bizonyos ellenállásba ütközve jutottak el. A Művészi Ipar 1887-ben az őszi tárlat kapcsán utal arra, hogy „a történelmi festészetet nem csak minálunk, de a művészi problémák nagy küzdelmeinek színhelyén, Parisban is, a modern iskola túhaladottnak tartja, s a művészetben egyedül a természet hű utánzásának tulajdonít jogosultságot. A szabad levegő kultuszának a modern művészetben kétségtelenül meg van amaz érdeme, hogy a természethű ábrázolást meglepő tökélyre emelte". 18 Az 1 890-es évben továbbra is egy vérbeli történelmi festő, a spanyol José Carbonero Moreno kapta az állami aranyérmet Gandia herceg megtérése című festményéért. Az 1890-es évek közepe táján azonban egyre több új név olvasható a kiállítási listákon, és köztük alkalmanként feltűnnek a kor valóban vezető egyéniségei is. 1893-ban Lenbach-arcképek egész sorozatát mutatta be a tavaszi tárlat, 1895-ben pedig Walter Crane 125 rajza volt látható külön kiállításon. A szimbolisták is olykor rangos művészekkel képviseltették magukat. E művek a Társulat által preferált teátrális életképekkel együtt tudtak beszivárogni a kiállításokra, a sok esetben kétségtelenül jelen lévő ingatag stilisztikai határvonalnak köszönhetően. Hermann Richir, Jean-Paul Sinibaldi és Walter Firle akceptált, sőt sikerrel szereplő művei közé így kerülhetett be több, a szimbolizmussal rokon vonásokat mutató alkotás, sőt a századforduló éveiben Franz von Stuck, Giovanni Segantini és Fernand Khnopff is helyet kapott a Társulat tárlatain. A művészeti élet polarizálódó értékrendszerében egyre több hang kritizálta a kiállítások általános nívóját. A század utolsó éveire szembetűnővé vált az az ellentét, ami az Európa-szerte nagy visszhangot keltő és elismerést kivívó művészek, és a hazai műcsarnoki kiállítások résztvevőinek névsora között tapasztalható volt. A rangosabb művészek távolmaradása, illetve ennek vélhető okai hangot kaptak a Műcsarnok 1898. évi folyóiratszámaiban. „Művészeti állapotaink egyáltalán nem olyanok, hogy nemzetközi kiállításainkon az előkelő külföldi művészek komoly és impozáns részvételére számíthatnánk. Az az egy állami aranyérem, és a beküldött művek értékének 1 /25-öd része, amely a vételárakból befoly, csak igazolja a külföldi művészeknek azt a fölfogását, mely Budapestet kelet felé a művészet utolsó állomásának tekinti, s legkevésbé sem alkalmas arra, hogy reájuk valami nagy vonzóerőt gyakoroljon. Innen van az, hogy az évenkint nagyszámmal szétküldött személyes meghívásokra a meghívottaknak alig egy negyedrésze reflektál, s azok közül is, akik tényleg résztvesznek a kiállításokon, igen sokan akadnak olyanok, akik máshol értékesíteni nem bírt jelentéktelenebb műveiket küldik el erre a keleti utolsó állomásra." 19 A Társulat 1898-ban Márk Lajos és Karlovszky Bertalan festőket bízta meg külföldi művészek kiválasztásával. Beszámoló jelentésük 20 tanúsága szerint Münchenben „a Glaspalast és a Secessio kiállításait tanulmányozták", a berlini nagy nemzetközi kiállításról válogattak, Párizsban az amerikai művészek szövetségének tagjaival találkoztak valamint meglátogatták Rodint 21 . „Nyílt őszinteséggel jelenthetjük a t. igazgatóságnak, hogy a külföldi művészek meghívásunkat nem a legszívesebben fogadták s ennek okát sem igen titkolták el előlünk." A két magyar festő hasonló panaszokkal tért haza, mint néhány évvel korábban Szmrecsányi. A külföldi művészek szóvá tették, hogy nem kielégítő a magyar állami szervek áldozatkészsége. Távolmaradásuk oka az, hogy kevés az egyetlen aranyérem, csekély mértékű a vásárlás, továbbá nincsenek rendjelek és kitüntetések. „Szóval külföldön a művészek az elkényeztetésig megbecsült emberek, akik hozzá vannak szokva ahhoz, hogy úton-útfélen dédelgessék őket. Ne csodálkozzunk tehát rajta, ha a külföldi művészek legalább ennyit megkívánnak tőlünk is, ha köztünk megjelennek." 22 A nemzetközi kiállítások vitája a következő évben tovább folytatódott. Térey Gábor, az Országos Képtár igazgatója a tárlatok alacsony színvonalának okát a kiállítások rossz időpontja mellett abban látta, hogy a jobb művek nem találtak megfelelő visszhangra. „Sem az állam, sem magánosok nem akarták megvásárolni, s így például soha helyre nem hozható mulasztás volt az, hogy Böcklinnek egyik legpompásabb alkotása annak idején visszakerült ismét a mester műtermébe." 23 Térey, mint múzeumi szakember, különösen fontosnak ítélte hangsúlyozni az állam mulasztását egy jövendőbeli közgyűjtemény megalakítása szempontjából. „Mi most egy nagy Szépművészeti Múzeum építésének az előestéjén állunk. Ebben az összes művészetek fejlődésének legkülönbözőbb mozzanatait kell nagy példákban bemutatnunk, s éppen a modern festészet az, amely számára egész sor felsővilágítású teremben és oldalszobában igen nagy hely lesz biztosítva. Azt kérdezzük tehát most: vájjon mivel fogjuk ezeket a termeket megtölteni? Ebben az osztályban a magyar festészet mellett a legméltóbban képviselve kell lenni a külföldnek is, persze legkiválóbb mesterei által." A kormánynak legyen gondja rá, hogy „olyan külföldi művészeket, akiktől képet akar megszerezni, személyesen meghívjon és műveik megvásárlását neki kilátásba helyezze." A kormány „a külföldi művészektől való művek beszerzésére eddig nagyon keveset tett és csak olyan műveket vásárolt, melyeket a véletlen a kezére játszott, rendszeres beszerzésekről eddigelé szó sem lehetett." Térey határozott megítélése szerint nagyobb anyagi támogatás kell: az eddigi 5000 forint helyett minimum 20 000 forint. „Jobb minden évben egy-egy kiváló művet megvásárolni, mint egy csomó kevésbé értékeset. Ha pedig nem sikerülne nagy külföldi művészektől itt vásárolni kiváló műveket, úgy kövessük más országok példáját és vásároljunk ott a helyszínén, ahol éppen alkalom kínálkozik." 24 A Képzőművészeti Társulat nemzetközi kiállításai körül egyre hevesebb polémiák alakultak ki. A Magyar Képzőművészek Egyesülete 1899. október 7-i ülésén egyenesen arra kérte a Társulatot, hogy „csak minden 4-ik évben tartson nemzetközi kiállítást". 25 Dömötör István éppen a magyarországi művészeti gondolkodás és a művészek körében, az önállósulás érdekében vette védelmébe e kiállítások szükségességét. „Mert igenis: a közönség műízlése megkívánja a külföldi művészek ismeretét, különösen ma, midőn a művészet terén életerős forrongás van. Secessió, új stílus, stilizálás, dekoratív hatás, impresszionizmus, modern művészet stb., mind olyan szavak, melyeket a közönség a kritikusoktól és művészektől lépten-nyomon hall." A nemzetközi kiállítások vonatkozásában, az Egyesület ajánlásával szemben, az következőt javasolta: „jobb volna, ha ezt redukálnánk két évre. De akkor ne az legyen a cél, hogy minél több idegen művészt hívjunk meg, hanem hogy a vezetők, az igazi jelesek alkotásait ismerje meg a közönség. 26 Lyka Károly a vitához kapcsolódva vetette fel nagy visszhangot és további
