Nagy Ildikó szerk.: ARANYÉRMEK, EZÜSTKOSZORÚK, Művészkultusz és műpártolás magyarországon a 19. században (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1995/1)

TANULMÁNYOK / BEITRÄGE - TÓTH Ferenc: A külföldi művészet jelenléte és pártolása az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat kiállításain

1884-ben került sor, Albert Kossak lengyel történelmi festő alkotásának megvételével a Műcsarnokból. A nyolcvanas évek elején egy rövid életű vállalkozás, a Művásárló Szövetkezet is vásárolt a Társulat kiállításain. A Wahrmann Mór által alapított, előkelő üzleti köröket megmozgató kezdeményezés évente 10 000 koronáért vásárolt és sorsolt ki képeket, köztük külföldieket is. Fennállása rövidsége miatt nem lendített sokat a műkereskedelem hazai fejlődésén. A legnagyobb és legérzékenyebb mulasztás a külföldi művészet hazai pártolása terén a Társulat sugárúti Műcsarnokának 1877-es felavatása alkalmából rendezett kiállításához kapcsolódik. Az ünnepi alkalomból az elsőrangú magyar képeket valóban nemzetközileg elismert és korábban nálunk soha nem látott, kiemelkedő francia művészek alkotásai egészítették ki. A Meissonier, Dupré, Diaz, Delacroix, Fromentin, Bouguereau, Corot, Daubigny, Moreau és Troyon által fémjelzett kollekcióból azonban a magyar állam és az ajánló társulati bizottság csak Charles Jacque és Alfred Dreux műveit respektálta megvételre. A vásárlási alkalom elmulasztása bizonyára közrejátszott abban, hogy ezek a művészek többé nem jelentek meg a hazai tárlatokon. A kiállítások színvonalának emelésére irányuló igényekre utal Ipolyi Arnold, elnöki megnyitó beszédében, az 1882. évi közgyűlésen: „fölmerült annak égető szüksége, hogy a hazai művészek mellett a külföld művészetével és művészeivel is egyenes és szorosabb rendes összeköttetésbe lépjünk".

10 Ennek érdekében a Társulat megbízta Perlaky Kálmán igazgatót azzal, hogy vegye fel a kapcsolatot és tárgyaljon azokkal a művészekkel, akiket érdemesnek ítél a kiállításon való részvételre. Az igazgató tárgyalásainak helyszínei fontos művészeti központok voltak: München, Berlin, Párizs, Brüsszel és Antwerpen, ahol Perlaky közel 50 művészt keresett meg. A külföldi művészeti körökkel való közvetlen kapcsolatrendszer kiépítésére tett erőfeszítéseinek eredménye a 80-as évekre kezdett kirajzolódni. Párizsban az Association des Artistes Français vette kezébe a pesti kiállítások ügyét, melyben Munkácsy személyes kapcsolatai és az őt övező tisztelet is segítségre voltak. 1884-ben arról kapunk hírt, hogy Párizsban a nagytekintélyű festő, Jean-Léon Gérőme elnökletével művészekből külön bizottság alakul a magyar kiállításokra küldött anyag kiválasztására. Brüsszelben és Antwerpenben állandó ügynökök és levelezők működtek közre. 1887-ben Rómában és Firenzében két külön bizottság alakításáról érkezik jelentés, a jelesebb olasz művészek magyarországi részvételének biztosításáról. Hollandiában Hendrik Wilhelm Mesdag, „a művészek egyesületének hírneves elnöke karolta fel kiállításaink ügyét".

11 A fentiekből is szembetűnik, hogy a 80-as évekre áthelyeződtek azok a művészeti központok, amelyek felé a legfőbb hazai művészeti közintézmény tájékozódott. A század végén Párizs vezető szerepe kétségbevonhatatlanná vált. Nagy megbecsülést és sikereket arattak Európa kiállítóhelyiségeiben a belga művészek is. A Képzőművészeti Társulat Közleményében az 1881 -es őszi nemzetközi kiállításról közölt részletes beszámoló is kiemeli, hogy „Franciaország első sorban, Belgium és Németország viszik a főszerepet a modern művészetben, s ezek előtt állott a mi serdülő művészetünk".

12 A cikkíró hangsúlyozta, hogy a németek, akik eddig a külföldet jelentették, elvesztették frissességüket. A cikk szerzője felhívja a figyelmet arra a fajta művészeti liberalizmusra, „a természet közvetlen megfigyeléséből eredő üdeség"-re, amely Franciaországban az utóbbi időben tapasztalható. Brüsszelben és Antwerpenben a franciáéhoz hasonló szellemiség érvényre jutásáról is beszámol. Mindkét ország ténylegesen főszerepet játszott a kor európai művészeti életének alakulásában. A Képzőművészeti Társulat közleményei szerint itthon azok, a Társulat által is preferált, a kiállításokra rendszeresen meghívott művészek, mint Jean Benjamin-Constant, Paul Destez, François Feyen-Perrin, Edmond Grandjean, Victor Leclaire vagy Jules Lefèbvre számíthattak közönségsikerre.

13 Természetesen Belgiumból sem a már Európa-szerte ismertté vált szimbolistákkai, a Les Vingts vagy a La Libre Esthétique tagjaival volt alkalma a pesti közönségnek találkoznia, hanem olyan „kedvencekkel", mint Jan Vérhas, Léon Abry, Theodor Verstraete vagy Franz von Leemputten. Az intézményi kapcsolatokat meghálálva e festők művei aztán szép számmal kerültek az állami vásárlás révén magyar közgyűjteménybe. A Társulat lapjában hangot adnak annak az óhajnak, hogy a történelmi festészet a műfaj rangjának kijáró arányban jelenjék meg a kiállításokon. Ipolyi Arnold, az 1882-es év értékeléseként tartott elnöki beszédében, a Társulat vendégeként kiállító Matejkót az impresszionizmussal és hasonló „tévutakkal" szembehelyezve állítja példaként. „Fájdalom, ezek a félművelt tömegek érdekeltségének egyelőre árnyoldalai és kinövései a művészetre nézve; mint az olajnyszínnyomat például, éppen úgy a hatásvadászat s impressionista művészet. Ezek szolgálatába állt immár a művészet másutt is világszerte, egész a szélsőségig s elaljasodásig menve, mely ebben is mind nagyobb mérveket ölt."

14 Ugyanakkor Ipolyinak a következő év művészeti eseményeit értékelő szavai némi toleranciát sejtetnek az újabb jelenségekkel szemben: „A kiállítás célja ebben már épen nem lehet csupán kisegítő selejtes vásár, hanem csak a külföld újabb műfejlődésének, java alkotásának, sőt remekeinek bemutatása; hogy ezek tanulságával méltán emeljük műkedvelő közönségünket és művészeinket, bemutassuk nekik a haladást, az új irányokat és jobb felfogást".

15 A Párizs és Brüsszel (illetve Antwerpen) művészeivel való kapcsolat életben tartása és fejlesztése érdekében, 1885-ben a Társulat az akkori titkárt, Szmrecsányi Miklóst utaztatta ki. A Szmrecsányi útjáról előterjesztett jelentés fontos dolgokra világított rá a Társulat működését illetően,

16 hiszen igazolódni látszott a külföldi művészek tartózkodó magatartása. A konkrét észrevételek és javaslatok a jelentősebb művészek távolmaradásán kívántak segíteni. „Úgy Parisban, mint Antwerpenben a művészek közül többen azon nézetüknek adtak kifejezést, hogy a társulat tárlatainak ügyét igen előmozdítaná az, ha érmek volnának a résztvevő művészek kitüntetésére ... ha egy-egy arany érem jutna az egyes festészeti fajoknak, a történelmi, az életkép- és a tájfestészetnek." Végül felemlíti a titkár, hogy „úgy Parisban, mint Antwerpenben és Brüsszelben a művészek sokkal sikeresebbnek tartanák, ha a társulat egy évben csak egy nemzetközi képtárlatot rendezne s arra csupán a kiválóbb művészeket hívná meg". A Szmrecsányi és mások által is hangoztatott igény a műveit hozzánk elküldő művészek nagyobb anyagi megbecsülésére 1886-ban talált visszhangra. Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter ekkor rendeletet hozott két állami aranyéremről, melyet évente egy magyar és egy külföldi művésznek ítéltek oda 500 frank értékben. A díjak kiadására „a javaslattétel a társulat rendes pályabíróságát - kiegészítve a művészeti ügyeknek minisztériumi szakelőadójával - illeti meg, a javaslat