Nagy Ildikó szerk.: ARANYÉRMEK, EZÜSTKOSZORÚK, Művészkultusz és műpártolás magyarországon a 19. században (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1995/1)

SINKÓ Katalin: - A kiállítás célja és feladata

SINKÓ KATALIN A kiállítás célja és feladatai A Magyar Nemzeti Galéria 1995. évi időszakos kiállítása az Aranyérmek, ezüstkoszorúk - Művészkultusz és müpártolás Magyarországon a 19. században címet viseli, és a művészek társadalmi érvényesülésének különböző formáira utal. Az érmek, díjak elnyerése a közönség vagy a művésztársadalom elismerését jelentette. Az uralkodó kitüntetésekkel vagy nemesi cím adományozásával méltányolta a kiemelkedő művészi teljesítményeket; díjakat és érmeket alapítottak műpártolók és egyesületek, aranyérmekkel honorálták a művészek munkáit az állami szervek, a kulturális kormányzat vagy a városi, megyei törvényhatóságok is. A díjak elnyerése mellett a művészek a közönség hódolatára is számíthattak; a múlt században szokás volt ugyanis a költőket, írókat, zenészeket és festőket is művészi jubileumaikon babérból vagy ezüstből készített koszorúval felköszönteni. A pályázatokon elnyerhető, vagy a kiemelkedő alkotások alapján kapott díjak a társadalom megbecsülését fejezték ki, s egyben eszközei voltak a műalkotások létrejöttét elősegítő támogatásnak és a művészi értékek társadalmi elfogadtatásának is. A jutalomdíj, a pályadíj volt az az eszköz, amellyel a társadalom vezető rétegei ösztönözhették a művészi alkotások megszületését, a díjazással járó széles körű publicitás pedig elősegíthette, hogy a művész és munkássága közismertté váljék, hogy a művész eljuthasson a társadalmi megbecsültség magas fokára. A magyar művészet történetéről nemcsak a stílusok versengésének vagy önmozgásának ábrázolásával szólhatunk, hanem az értékek születésének és elfogadásuk körülményeinek bemutatásával is. A művészeti tendenciák és tradíciók, hatások és újítások szokásos történetein túl jól jellemezhetjük egy-egy korszak művészeti életét, ha megvizsgáljuk, kik és miért kaptak aranyérmeket, ezüstkoszorúkat, kitüntetéseket, díjakat, és kik és miért adományozták ezeket a művészeknek. Ennek megválaszolása csak úgy lehetséges, ha a művek és értékeik létrehozását, értékké válásuk folyamatát nem valamiféle ezoterikus, a való élet fölött lebegő művészeti élet produktumának tekintjük, hanem elhelyezzük azt a társadalmi diszkusszió folyamatában. A művész az esetek nagy többségében nem, vagy nemcsak az utókor számára alkotja műveit, hanem saját életközegébe beágyazottan, szűkebb társasága és szélesebb társadalmi környezete megértésére, elismerésére számítva. A 19. század első évtizedeiben jórészt már elszakadtak azok a szálak, melyek egy-egy művészt a megrendelőhöz vagy mecénáshoz kötötték, a művészek a nyilvánosság közegében, a kiállításokon, a múzeumi megjelenés révén számíthattak elismerésre. Az időszaki kiállításokon, a Műegylet, majd a Műcsarnok bemutatóin kívül egy műnek a Nemzeti Múzeum Magyar Képcsarnokába való bekerülése a művész és a közönség számára egyben a legszélesebben vett elfogadottságot, a valódi értékké válást jelentette. A Nemzeti Múzeum jogi státusa a 19. század során többször változott. Míg a század első felében jórészt a vármegyék felajánlásaiból létrehozott pénzalapokból működött, a kiegyezés után beletagozódott az állami fenntartású nemzeti intézmények sorába. Minisztériumi felügyelet alá került, s kiemelt színtere lett az Eötvös- és Trefort-féle kultúrpolitikának. Ha a művészeti értékek társadalmi elfogadásának alapjául a művek sokszorosítását, ismertségét tekintjük, számba kell vennünk a sokszorosított művek történetét is. A múzeumban egyedi példányban őrzött képek, szobrok nemcsak a múzeum nyilvánossága, hanem elsősorban a reprodukálás révén váltak közismertté. Az 1840-1867 között működő Pesti Műegylet évi ajándéklapul olyan képeket választott, melyek szokszorosítás után a Nemzeti Képcsarnok gyűjteményébe kerültek. A nemzeti képtár így nemcsak Pesten, a múzeum termeiben, hanem párhuzamosan a polgári otthonokban is gyarapodott. Amikor felsorakoztatjuk a különböző díjakat elnyert műveket, szót kell ejtenünk arról is, hogyan alkalmazkodtak a múlt század művészei a társadalom és a politika megszabta feladatokhoz. A művészet autonómiájáról ugyan sok szó esik ekkoriban, ám jelenléte inkább retorikai fordulat, mint valóság. A művészetről, művészekről elhangzó ünneplő szavak, a művészethez tapadó retorikus fordulatok is megérdemlik kitüntető figyelmünket, hiszen alapjául szolgálhatnak a műértékek társadalmi elfogadása során kialakuló szokásoknak, a művészetről való közvélekedés kialakulásának. A művészek autonómiájáról szóló retorikus fordulatok azonban nem feledtethetik azt a tényt, hogy a művészek, kevés kivétellel, elfogadták a társadalmi előmenetel mintáit, s minél szélesebb körű társadalmi presztízs elérésére törekedtek. Különösen 1870 után szaporodtak meg a művészek alkalmazkodásának efféle példái. A hivatalos szervek által támogatott, nem egyszer nemesi címet is elnyerő művészek ünneplése, titulusaik, kitüntetéseik felsorolása, s az alakjuk köré fonódó kultusz arra ösztönözhetik a kutatót és a kiállítás látogatóját, hogy revideálja a „kiszolgáltatott művészről" alkotott közvélekedést. A művészkultusz ma már szokatlan megnyilvánulásai ugyanis a 1 9. században részt kaptak a művészeti értékek társadalmi elfogadtatásának folyamatában. S ez alól maga a Nemzeti Múzeum sem volt kivétel: Munkácsy ünneplését a Képzőművészeti Társulatnál 1882-ben megelőzte mellszobrának felállítása a Nemzeti Múzeumban 1881-ben, ahol néhány képe is elegendő volt ahhoz, hogy a múzeum egyik termét Munkácsy-teremnek nevezzék. Amikor sorra vesszük a 19. századi festők díjazott alkotásait, feltárva történetüket és a miliőt, melyben készültek és hatottak, nem veszíthetjük szem elől, hogy a ma embere nemcsak a műveket, hanem a művészethez tapadó értékképzeteket is örökül kapta. Örökösei vagyunk nemcsak - hogy példát is felhozzunk-Székely Bertalan Egri nők című nevezetes történelmi képének, de azon egri hölgyeknek is, akik meg kívánták örökíttetni az oszmán túlerővel küzdő ősanyáikat, ezért megvásárolták Székely képét és elhelyezték azt a nemzet múzeumában. A nemzeti értékké válás folyamatára, s egyben az érték-tudat kontinuitására