Veszprémi Nóra - Szücs György szerk.: Borsos József festő és fotográfus (1821–1883) (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2009/4)

BORSOS JÓZSEF, A FESTŐ / JÓZSEF BORSOS THE PAINTER - Sabine GRABNER: „Csodálatraméltó, szinte olyan, mint Amerling". Borsos József bécsi tanulóévei

35. BORSOS JÓZSEF: Női portré. Ismeretlen helyen R.: Dorotheum, Bécs, 453. aukció, 1938. december, kat. 217. (ABF I/51) ben, letét az MNG-ben), a műkritikusok „sok jót, rengeteg életszerűséget, karaktert és valóságot"

9 véltek a műben felfedezni. Festményeit a következő években is hasonló bátorító szavakkal illették. A kiállítási kritika már akkor is fontos eszköze volt a közfigyelem felkeltésének. Itt kell megjegyeznünk, hogy a bécsi napilapok recenzensei mind igen kritikus természetűek voltak, és olykor kínosan szerettek az apró részletekben elmerülni. Ha egy kritikus, aki gyakran éveken keresztül követte nyomon a művészeti eseményeket, mégis jóakaratúan nyilatkozott egy-egy kiállított műtárgyról, annak feltétlenül pozitív üzenete volt. Ennek ismeretében még örvendetesebb az a siker, amit Borsos József 1845-ben az Akadémián kiállított portréival aratott: „A portréfestők utánpótlásában van néhány olyan tehetség, aki még a fényes csillagként ragyogó művészek némelyikét is túlszárnyalni látszik. Bravúrosság és színkezelés tekintetében Borsos kiemelkedő jelenség - a szó igazi értelmében"

10 - írja Franz Vinzenz Schindler, az Österreichisches Morgenblatt kritikusa. A Libanoni emír (kat. 5,9. kép), amellyel Borsos két évvel korábban magára vonta a közfigyelmet,

11 illetve Carl Filtschnek, a fiatal zongoravirtuóznak az 1844-es akadémiai kiállításon bemutatott portréja

12 (kat. 9) példázza azt a„hallatlan fejlődést", ami Borsos művészetében„rövid idő alatt végbement".

13 Ehhez hasonló a Theater-Zeitungban megjelent prognózis:„Ha e ritka tehetség szárnyalása el nem erőtlenedik idő előtt, Borsos feltartóztathatatlanul halad a tökély felé".

14 Eduard Melly pedig a Sonntagsblötter hasábjain így nyilatkozott:,^ színek és színhatások érzékletességében csak Amerling jár Borsos előtt."

15 A recenzensek abban tehát egyetértettek, hogy Borsos Józseffel új csillag tűnt fel Bécs művészeti életének egén. A 24 éves művész különösen a Sonntagsblötter véleményét érezhette megtisztelőnek, hiszen a Friedrich von Amerlinggel (1803-1887,36. kép) való pozitív összevetetés akkoriban a legnagyobb kitüntetés volt, amit portréfestő kaphatott. Amerling már több mint egy évtizede volt a császárváros egyik legjelentősebb festőművésze; csak Ferdinand Georg Waldmüller (1793-1865) és talán Franz Eybl (1806-1880) nevezhette magát vele egyenrangúnak. De a portréfestészetről és ezzel összefüggésben az emberi képmásról alkotott eltérő nézeteik miatt a nagy mesterek ritkán keresztezték egymás útjait. Másfelől a 19. század első évtizedeiben a társadalom minden rétegében feltámadt az igény, hogy festményen lássák viszont magukat, ami vég nélküli megbízási hullámot indított el. Amerling és Waldmüller munkássága jelentősen hozzájárult a portré műfajának újfajta felfogásához. Mindketten korán felismerték, hogy a méltóság és a vagyon megfestése - ami az ábrázolt személy számára továbbra is nagy jelentőséggel bírt - nem zárja ki a természetességet és az egyéniség ábrázolását, így a képeken a reprezentatív testtartás továbbra is megmaradt, de a portré egyéni vonásokkal: ábrándos tekintettel, egy-egy jellegzetes gesztussal vagy otthonos környezettel gazdagodott. Valóságot és látszatot más nem tudott olyan finoman egybeszőni, mint Amerling. Nem a pillanatnyi állapot hiteles leképezése volt a célja, mint Waldmüllernek, de megszépíteni sem kívánta modelljeit, mint Franz Schrotzberg (1811 -1889). Amerling a személyiségre koncentrált, a modell külsejének megjelenítését egyesítette az egyéni kisugárzás ábrázolásával. Festményeinek egyedisége a kiegyensúlyozott képszerkezetben, a színek rendkívüli ragyogásában és a virtuóz fényhatásokban rejlett. Előképül szolgálhattak számára az angol portréfestészet remekei, amelyeket 1827-ben és 1828-ban, angliai tartózkodása során tanulmányozhatott. Joshua Reynoldstól elleste a drapériák és építészeti elemek ízléses elrendezését, valamint az égbolt mint dekoratív elem bevonását a kompozícióba. A fényjátékok hatásos alkalmazása azonban inkább kortársa, Thomas Lawrence művészetére vezethető vissza, csakúgy, mint a festésmód, hiszen Lawrence-hez hasonlóan Amerling is a színekkel modellált, a hangsúlyokat pedig hosszú, sűrű ecsetvonásokkal jelölte. A ruházat, a kiegészítők és a környezet végleges formáit, a hajtincsek és az ékszerek ragyogását is ezek az ecsetvonások biztosították. Az őszinte és virtuóz festésmód, amely Amerling portréit és zsánerképeinek fiatal lányalakjait egyaránt jellemezte, Borsos Józsefre is nagy hatással lehetett. Kézenfekvő elképzelés, hogy a fiatal festő felkereste a sikeres művészt. De tanítványmester viszonyról - ha egyáltalán - csak később beszélhetünk. Először, 1837-től Borsos a nála kevéssel idősebb, Pesten élő Barabás Miklóstól vett magánórákat.

16 Borsos 1840 őszén Bécsben telepedett le, hogy az Akadémián folytassa tanulmányait. Művészetében már ekkor bámulatos fejlődés érzékelhető, amely akár azt a feltételezést is megengedi, hogy Borsos külső hatások nélkül, saját erejéből talált rá portréfestői útjára. Meg kell jegyeznünk, hogy akkoriban az Akadémián nem volt