Veszprémi Nóra - Szücs György szerk.: Borsos József festő és fotográfus (1821–1883) (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2009/4)

BORSOS JÓZSEF, A FESTŐ / JÓZSEF BORSOS THE PAINTER - VESZPRÉMI Nóra: Virtuóz táncos az álarcosbálon. Borsos József stílusáról

nyelvekre, amelyek jellegüktől függően különféle tartalmak kifejezésére alkalmasak. A neogótikus templom mellé épülhet neobarokk színház; a divatos lakásban az úriszoba ónémet, míg a szalon neorokokó stílusban van berendezve. Az egyes stílusokhoz egy-egy határozott asszociációs kör tartozott, vagyis a formai elemek a kor embere számára jelentéssel bírtak. Az előző fejezetben a neorokokóhoz fűződő képzeteket tárgyaltuk; a könnyedség, szórakozás, frivolitás (szigorúbban véve romlottság), másfelől a „régi jó világ" gondolatköre rajzolódott ki előttünk. Van azonban ezeknek egy közös nevezője, amelyről eddig csak rejtve volt szó: a rokokó az arisztokrácia stílusa. Amint láttuk, a második rokokó az udvarokban született, és onnan szállt„lefelé"; ezt a közeget idézte fel akkor is, amikor a polgári lakások berendezésében jelent meg. Bizonyos, hogy mindezek a képzetek befolyásolták a neorokokó stílusban alkotó művészek megítéltetését. Az alábbiakban ennek függvényében vizsgáljuk Borsos József kritikai fogadtatását, ami alkalmat ad arra is, hogy összefoglaljuk az eddig leírtakat, és a hangsúlyokat kissé átrendezve mutassunk rá néhány újabb összefüggésre. Amikor Borsos József fiatal művészként bemutatkozott a 40-es évek elejének kiállításain, hamar magára vonta a figyelmet. A bécsi kritikák is a legszebb reményre okot adó alkotók közé sorolták. Az 1843-ban kiállított Libanoni emír (kat. 5, 9. kép) jelentette a nagy kiugrást: ezt a festményt még a következő években is rendre felhozták a kritikusok, amikor Borsos aktuális munkáiról szóltak. Franz Vinzenz Schindler, az Österreichisches Morgenblatt kritikusa, a Libanoni emír egyik leglelkesebb méltatója el volt ragadtatva az arany virtuóz használatától, a drága kelmék ragyogásának valószerű ábrázolásától, a színek frissességétől; Borsos 1844-ben kiállított műveit méltó folytatásnak tartotta, és - a Veszélyben forgó szerelmeslevél alapján - nagy jövőt jósolt neki az életkép műfajában is; az 1845-ben kiállított portrékat is dicsérte.

79 1846-ban azonban csalódásának adott hangot: „Borsos [...] a mellékes dolgokra fordította a fő figyelmet. A mágnás topázberakású lánca, az anyagok stb. egészen találóan vannak megcsinálva vagyis, röviden, a művész hasznát veszi portréján mindannak a virtuozitásnak, ami csendéletein oly nagy szenzációt keltett. [...] Ha ma kirívó tévúton jár, ha azt látjuk, hogy még a fej megfestésében is visszafejlődött, akkor a kritikus kötelessége, hogy óva intse ezt a tehetséget, de baklövést követ el, ha emiatt kizárólagosan a csendélet felé irányítja."

80 A„tévút"eszerint éppen abban áll, hogy Borsos túlságos figyelmet kezdett szentelni a festészet egyetlen aspektusának - annak, amiben kiemelkedően jó volt, amivel annak idején kitűnt. Nem szabad elfelejtenünk, hogy ebben az időszakban Borsos József sokak szemében elsősorban csendéletfestőnek számított, és nagy sikereket ért el ebben a műfajban. Schindler szövege arra utal, hogy az a műgond, amit Borsos a tárgyak felületének megfestésére fordított, a csendéleteken igazán helyénvaló, de más műfajokhoz nem elegendő - nem ért ugyan egyet azokkal, akik emiatt ehhez a műfajhoz irányítanák vissza Borsost, de ő is elvárja tőle, hogy más területeken is fejlessze képességeit. Bár a 19. század közepe már nem a klasszikus akadémiai műfaji hierarchia kora, a kiállítási kritikák sokat megőriztek belőle: méltatják ugyan a „kisebb" műfajokat, de már a kiállított művek műfajok szerinti csoportosításával és a csoportok sorrendjével, valamint a történeti festészet alulreprezentáltságának állandó panaszolásával is kifejezik, hogy van értékbeli különbség. A kritika valódi értelme tehát az, hogy Borsos egy alacsonyabb rendű műfajnál ragadt le; csak élettelen tárgyakat tud átéléssel ábrázolni, de az emberábrázoláshoz még tanulnia kell. Ez a toposz rendre visszatér Borsos recepciójában; elég most a Lányok bál után egyik pesti kritikáját idéznünk:„Látszik, hogy Borsos igen jó csendéleteket festett kezdetben, mert egy comfortable-terem csecsebecséje a legkisebb részletekig oly szépen, oly mesterileg van vászonra téve, miszerint ennél jobbat nemis kívánhatni. A ruhakelmék és bútorok kelméi oly élénk és élethűek, mintha csak természetesek volnának. Kevesebb erő van fordítva az arczokra, s ugy látszik, mintha előbb kész lett volna az igen élénk színezetű ruházat, mert az erő ezekben pontosul össze, s a művész már képtelen volt vele az arczokat összhangzatba hozni."

81 Több irányból is kerülgettük már ezt a témát: azt, hogy számos forrásunk van arra nézvést, hogy Borsost a kortárs kritikának egy igencsak számottevő része felületes, hatásvadász festőnek tartotta. Találkoztunk már erkölcsi aggályokkal és a popularitáshoz való túlzott kötődés vádjával; ez pedig itt a műfajtani megközelítés - egyébként ugyanabban a kritikában, amely a másik kettőt is a legrészletesebben bontja ki. A 40-es évek elején a kritika szinte egyhangúlag biztatta Borsost, Bécsben és Pesten egyaránt, és ebbe csak az évtized második felében keveredtek disszonáns hangok. Kommerciális sikerének csúcsán 1850-1851-ben járt: vásárolt tőle a császár, valamint az egyik leggazdagabb mágnás (és legjelentősebb műgyűjtő), Esterházy Pál Antal. Ugyanakkor éppen ekkortól kezdve érzékelhető a kritikai fogadtatás jegesedése: a bécsi kritikusok jóval kevesebbet foglalkoznak vele, és olyankor is általában megróják, Pesten pedig, bár sokkal nagyobb figyelmet kelt, a vélemények meglehetősen vegyesek.

82 A változást megmagyarázni nem fogjuk tudni, ehhez túlságosan sokrétű ez a jelenség; meg lehet azonban világítani a probléma egy-egy fontos aspektusát. Ehhez először egy olyan szerzőt hívunk segítségül, aki kezdettől végig figyelemmel kísérte Borsos pályáját, és többször is publikált róla, így írásaiban, mint cseppben a tenger, tükröződik a folyamat. Kertbeny Károlyról, a kor kulturális életének leglelkesebb, legtermékenyebb és leginkább elfeledett napszámosáról van szó.

83 Hivatkoztunk már arra az 1846-os írására, melyben Borsost Amerlingből kisarjadt tehetségnek nevezi. Érdemes ezt hoszszabban idéznünk: „Túltesz Ammerlingen elegancia és árnyalt befejezettség terén, amint hírnevét is rendkívüli technikája és a természet ragyogó-költői felfogása alapozta meg. Ehhez járul, hogy Borsosban értelmes fejjel találkozunk, aki mindent összhangba hoz. Koloritjában egyesül a szépség a csillogással, és csak az ő csendéleteinek láttán ismerjük meg igazán a pasztózus és a lágyan eloszlatott fények váltakoztatásában rejlő végtelen értéket. - Mégis a portréfestészet terén a legerősebb, és úgy vélem, a múlt évi műkiállításon bemutatott tanulmányfőben eddigi legjobb képét alkotta meg."

84 Borsos kiválósága eszerint is a festésmódban rejlik, de Kertbeny ezt nem tartja felületességnek: éppen azokkal az idősebb művészekkel állítja szembe Borsost, akik „nem tudtak úrrá lenni az anyag masszáján":

85 Daffingerrel, Lampival, Liederrel. Borsos olyan művész, aki a festészet összes aspektusát harmóniába tudja hozni, így aztán Kertbeny számára ő a magyar művészet csillaga, és méltatlankodik, hogy a magyar kritika nem tudja