Veszprémi Nóra - Szücs György szerk.: Borsos József festő és fotográfus (1821–1883) (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2009/4)

BORSOS JÓZSEF, A FESTŐ / JÓZSEF BORSOS THE PAINTER - VESZPRÉMI Nóra: Virtuóz táncos az álarcosbálon. Borsos József stílusáról

24. JOSEF DANHAUSER: A gyermek és világa, 1842. WienMuseum, Wien metszetet, 52. kép), hanem más festők - köztük Borsos József (kat. 92, 53. kép) - is.

26 Borsos képén még hangsúlyosabb az önirónia: a festmény, amelybe a gyermekek belefestenek, az ő valóban létező munkája (kat. 95). A kislány a képen látható alakot igyekszik imitálni - a művészet komolyságán, „felnőttségén" ironizálva. Borsos itt ingoványos talajra lépett, a korabeli kritika ugyanis gyakran panaszolta, hogy a művészek mostanában a sok gyermekábrázolással, illetve azzal, hogy felnőtt tevékenységek attribútumait adják a gyermekek kezébe, mindent komolytalanná, gyerekessé, erőltetetten bájossá degradálnak - ezt fejtegeti Preleuthner is idézett kritikájában, persze kivételként említve Danhausert, aki„igazi költő".

27 Borsos műve mintha ezt a tendenciát illusztrálná: a bájos gyermekekre helyezi a teljes hangsúlyt, maga a festő szinte eltűnik a háttérben. Az eredeti ötlet iróniáját azonban az ő variációja is megőrizte. Danhauser leginkább emblematikus gyermekábrázolása talán A gyermek és világa című festmény (24. kép), amelyen egy kisfiú széken hasalva tekint végig játékfigurákból álló birodalmán. Ez a birodalom a végtelenbe nyúlik, határai elmosódnak; az apró gyermekből nagyhatalmú óriás lesz, akinek világa a felnőttek nélkül is teljes. A kicsinység és nagyság nézőpontjait relativizáló kép a romantikus irónia esszenciáját hordozza. Ha ezzel a képpel vetjük össze Borsos harci eszközökkel játszó kisfiúját A levél című képről (kat. 99), akkor egyszerre látjuk igazolva Nemoianu biedermeier-koncepcióját és Preleuthner kritikáját: ez a gyermek nem a saját szabályai szerint játszik, hanem egy szentimentális tartalmú zsánerkép „mondanivalóját" erősíti. A romantika rejtélyes gyermeke az apját utánzó, jól nevelt biedermeier aprósággá szelídül, aki - a bosszankodó Preleuthnerrel szólva - „megszentelt tárgyakkal játszadozik". Említettük, hogy Danhauser iróniája a műteremképekben nyilvánul meg legjellemzőbben. Ezek a sokszorosított grafikák által széles körben ismertté vált művek maguktól értetődő referenciapontokul szolgáltak a következő évtizedek bécsi műterem-ábrázolásaihoz, így Borsos József Az elégedetlen festője (kat. 97,25. kép) számára is. A mű számos motívuma: a szobor, a páncél, a papírokon taposás, az egész nagyszerű rendetlenség emlékeztet Danhauser zsánerképeire. Ami gyökeresen más, az Borsos fennkölt komolysága. Danhauser munkái közül legjobban a Regényolvasás című festmény (37. kép) feleltethető meg Borsosénak: hasonló az enteriőr, a ruházat és a szerelmi téma is.

28 Danhauser azonban itt is ironizál - a művész festés helyett egy szívhez szóló olvasmányban merült el modelljével -, míg Borsos az ideáljaihoz felemelkedni vágyó művészt ábrázolja nagy komolysággal. Példaként nemcsak Danhauser művei szolgálhattak számára, hanem a düsseldorfi iskola alkotásai is; ők is hasonló kellékekkel látták el történeti kosztümös zsánerképeiket; a konkrét korszakhoz ragaszkodó historizáló hűség kevésbé volt fontos, mint az általában vett „régiesség". Attitűdjük pedig igencsak hasonlíthatott az elégedetlen festőéhez - legalábbis abból ítélve, hogy egyikük, Adolf Schrödter (1805-1875) Don Quijote címmel festett a kortársak által is találónak érzett karikatúrát pályatársairól (1834, 26. kép).

29 Ez a sokszorosítva is kiadott kép

30 mind motívumaiban, mind a figura beállításában rokon Borsos művével, ami annyit mindenképpen bizonyít, hogy Borsos az elérhetetlen világokba vágyódó romantikus művészek ábrázolásának közkeletű sémáit használta fel - egy olyan korban, amely már régen megtanult ezen nevetni. Képének témája egy belülről fakadó alkotói válság, nem pedig az, amivel Danhauser műteremképeinek többsége foglalkozik: a kortárs, az adott társadalmi közegben létező művészek megélhetési problémái. Borsos művészének műterme hangsúlyozottan gazdag; ő már annak a fejedelmi környezetben dolgozójómódú művésztípusnak felel meg, amely a 19. század második felében vált jellemzővé (vagy legalábbis ideállá). Bécsben az első ilyen művész - az első, aki nemességet kapott művészetéért, és aki dúsan berendezett palotában lakott - éppen Amerling volt.

31 Műveiből ítélve úgy tűnik, hogy Borsos is ilyen művészként szerette volna saját magát megkonstruálni a nyilvánosság előtt. A jelmezes művész(ön)arcképek, amelyek Amerling körében nagy számban készültek, fényes történeti jelmezben, vidáman, borral, nővel és zenével ábrázolják a festőket. Bár életrajzi adataink szórványosak, számos mű bizonyítja, hogy Borsos is részt vett ebben a játékos, jelmezes imázsépítésben (kat. 18, 86). A szellem és költőiség kategóriájának tartalmas, ám mégis képlékeny voltára éppen Az elégedetlen festő kritikái emlékeztetnek. A Divatcsarnok kritikusa szerint ezt a művet tartalmi gazdagsága kiemeli a tárlaton látható „pusztán technikai művek"tengeréből; mások azonban - Pesten és Bécsben egyaránt - úgy vélték, a festmény csupán briliáns módon kidolgozott részletek csendéletszerű összessége, „drámai élet", szellem, invenció nélkül.

32 A témaválasztás - a művészlét lényegének megfogalmazása - előbbi szemében mélyenszántónak tűnt, utóbbiak viszont elcsépeltnek tartották. Danhauser képei látszólag felszínesebbek, hiszen nem „a Művészről" szólnak, hanem csetlő-botló, anekdotikus figurákról, de iróniájukban mégis egy immár szelíd, de továbbra is romantikus művész nyilvánul meg. Borsos viszont beleérző irónia nélkül és így végső soron eltávolítva ábrázolja az önreflexív romantikus művész eddigre kikristályosodott emblémáját: egy