Veszprémi Nóra - Szücs György szerk.: Borsos József festő és fotográfus (1821–1883) (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2009/4)

BORSOS JÓZSEF, A FESTŐ / JÓZSEF BORSOS THE PAINTER - VESZPRÉMI Nóra: Virtuóz táncos az álarcosbálon. Borsos József stílusáról

19. ANTON EINSLE: Nő piros ruhában, 1838. SzM (kat.AIO) 20. JACOB VAN SCHUPPEN: Az ínyenc, 1704 körül Dobó István Vármúzeum, Eger csak annyit jegyezzünk meg, hogy a fenti sajátosságok Borsos legkitűnőbb portréit - mint amilyen a Nemzetőr (kat. 28,11. kép) vagy Zitterbarth Mátyás arcképe (kat. 35,21. kép) - is jellemzik. Borsos József festői technikája tagadhatatlanul rokon Amerlingével: hasonló a drapériák kezelése, a bőrfelületek lágysága, az egész képet jellemző puhaság. Azt azonban, hogy bizonyos technikai megoldásokat - például a homlok egy pontján megcsillanó fénynek egyetlen, lazán odakent világos festékfolttal való érzékeltetését - kitől sajátított el a magyar festő, ma már lehetetlen megállapítani, hiszen ezek a korabeli festészet közkincsét képezték; élt velük Waldmüller és Amerling, de a kor sok más művésze is. Franz Eybl (1806-1880) 1844-ben festett Önarcképe (22. kép) például mind festésmódjában, mind színeiben nagyon közel áll Borsos műveihez, noha semmilyen életrajzi összefüggést nem tudunk kimutatni a két művész között, még közvetetten sem: Eybl sem Waldmüllernek, sem Amerlingnek nem volt tanítványa. Az egyetlen kapcsolat, hogy Borsos barátja, a később más irányt választó, de ekkor még Borsoshoz igen hasonló stílusban dolgozó August von Pettenkofen (1822-1889) Eyblnél tanult.

19 Stílusában és témaválasztásában (ilyen az alamizsnaosztás vagy a katona férj elestéről érkező szomorú hír [kat. 90, 99]) Borsos a 40-es években már egy érett iskola, a bécsi biedermeier, vagyis „altwiener Maierei" eredményeire támaszkodhatott. A ROMANTIKUS MŰVÉSZ MEGSZELÍDÜLÉSE, AVAGY SZELLEM ÉS KÖLTŐISÉG Ma már nehéz megmondani, hogy mit jelent a szellem és költőiség, amit Kertbeny Károlyannyi művész munkáiból hiányol, de Amerling és Borsos művészetében megtalálni vél. A kor kritikusai azonban olyan gyakran használták ezeket a kifejezéseket, hogy gyaníthatóan tartalmas kategóriák voltak számukra, nem pedig üres szófordulatok. Két jellemző idézettel mutatjuk be ezt:„ltt egy koldust látunk, aki szakadt ruhájában vonul fel, ott egy cigány mutatkozik meg a maga mocskában és egy púpos asszony a maga kedves hétköznapiságában. De vajon az ilyen ábrázolások jelentik a művész hivatását és hírnevét? Nem lép-e így az anyagi, a közönséges a szellemesség [Witz] és a tapasztalatban gazdag, költői látásmód helyébe?"

20 Ezeknél a képeknél, folytatja a szerző, a„megcsináltság"a hiányzó jelentést igyekszik pótolni, de ez nem sikerülhet. A részletek természethű kidolgozása ugyanis nem hoz létre automatikusan értelmes egészet. A kudarcot akkor lehet elkerülni, ha - ahogy egy másik kritikus fogalmaz - a zsánerfestészet meg tudja ragadni„a népéletben lakozó költői elemet".

21 A kor művészeti irodalma gyakran választotta szét a műalkotás„anyagi" részét (a látványt, a kidolgozás módját), illetve a tartalmát; kimondatlanul is (de néha kimondva) a test és lélek kettősségével vonva párhuzamot. A költőiség vagy szellemteliség