Veszprémi Nóra - Szücs György szerk.: Borsos József festő és fotográfus (1821–1883) (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2009/4)

BORSOS JÓZSEF, A FESTŐ / JÓZSEF BORSOS THE PAINTER - VESZPRÉMI Nóra: Virtuóz táncos az álarcosbálon. Borsos József stílusáról

biedermeier stílusú, és a biedermeier stílusjegyek sem tűntek el a művészetből varázsütésre 1848-ban. A kérdés tehát az: a biedermeier fogalmának felsorolt jellemzői nyilvánulnak-e meg a biedermeier stílusban? A biedermeier stílus valóban a biedermeier korszak művészete? Mindezt csak bonyolítja az az 1980-as évekbeli kutatási eredmény, amely az egyik legalapvetőbb közhelyet, a polgársághoz való kötődést kérdőjelezte meg. Kiderült ugyanis, hogy az empire divatja után kialakuló, egyszerűbb és intimebb stílus éppen a főúri otthonokban jelent meg először, még a 19. század elején.

5 Az osztrák és német múzeumokban őrzött, addig 1820-1830-ra datált biedermeier bútorok egy részéről a vizsgálat kimutatta, hogy valójában két évtizeddel korábbiak, és nem polgári lakásokba, hanem arisztokraták palotáiba készültek. Egyszerűségük nem az olcsóbb és nagyobb tömegben gyártható bútorok iránt feltámadó igénnyel magyarázható, hanem a rousseau-izmussal vagy a neoklasszicista „nemes egyszerűség"-tannal mint eszmei háttérrel. Erre a felfedezésre alapozott a legutóbbi, 2007-es nagyszabású biedermeier kiállítás, amely leszűkítette az időhatárokat, és az 1815-1830 közötti évekre összpontosított, egyetlen meghatározó vonással: az egyszerűségre való törekvéssel jellemezve a biedermeiert.

6 A biedermeier festészet paradigmatikus példája eszerint Georg Friedrich Kersting, míg a két legjelentősebb osztrák mester, Ferdinand Georg Waldmüller és Friedrich von Amerling munkásságának csupán korai szakasza tartozik ide; Josef Danhauseré pedig egyáltalán nem.

7 A fő műfaj az otthonos enteriőr, a békés életkép, az egyszerű kompozíciójú, frontális és statikus portré. A stílus szempontjából valóban sokkal egységesebb kép jön így létre, de kiszorul a következő évtizedek számos olyan jelensége, amelyre a megszokott, tágabb, inkább a művek összességét, mint határozott irányzatot jelölő biedermeier-fogalom magától értetődően kiterjed. Ha korszakként fogjuk fel, akkor a biedermeierhez hozzátartozik Amerling „merész festőisége"

8 is, valamint mindazok a tendenciák, amelyek a 30-as és 40-es években valóban az egyszerűség ellenében működtek: a reprezentatívabb portréfestészet vagy a korai historizmus. Borsos József a 40-es évek elején kezdte pályáját, így annyi bizonyos, hogy csak ebben a tágabb értelemben számíthat biedermeier festőnek. Művészetének elhelyezése a kor kontextusában éppen azért ígér izgalmas tanulságokat, mert a biedermeier sokféleségére, fázisaira és feszültségeire világít rá. Ehhez nem a történeti Borsos Józsefet mint„biografikus szerzőt" fogjuk az olvasó/néző elé állítani, hanem a korabeli nyilvánosságban e néven megjelenő művészszemélyiséget próbáljuk rekonstruálni, ami azt is jelenti, hogy a konkrét életrajzi tények kisebb súllyal esnek latba, mint a kortárs szemlélők által feltételezett vagy a művekből kiolvasható összefüggések. Hadd világítsuk ezt meg mindjárt egy példával. Arról, hogy akadémiai tanulmányait követően ki volt Borsos mestere, nem állnak rendelkezésre egykorú források; a szakirodalomban Ferdinand Georg Waldmüller (1793-1865, 16. kép) és Friedrich von Amerling (1803-1887, 17. kép) neve is felbukkan, de a mikor és hogyan kérdései körül sok a bizonytalanság.

9 Ezeknek eloszlatását azonban mi most nem tekintjük feladatunknak, ugyanis számunkra csak egy a fontos: a kortársak Borsos művészetét úgy tudták a legkielégítőbben kategorizálni, hogy 16. FERDINAND GEORG WALDMÜLLER: Levelet olvasó fiatal lányok, 1841 Magántulajdon. © Christie's Images Ltd - ARTOTHEK Amerling nevét használták címkeként, Waldmüllert viszont sosem említik vele kapcsolatban. Már egy 1845-ös kiállítási kritika is úgy véli, hogy Borsos törekvései leginkább Amerlingéhez hasonlítanak,

10 1846-ban pedig Kertbeny Károly, Borsos legfontosabb magyarországi méltatója, egyenesen azt írja: „Ammerlingből [sic!], de szabadon és zseniálisan, sarjadt a magyar Borsos"." Tagadhatatlan, hogy Borsos és Waldmüller művészete között is vannak hasonlóságok - a portrék technikájában, a csendéletek koloritjában és a fémtárgyak csillogásának megfestésében, a népi életképek hollandosságában és a belső terek megszerkesztésében -, de ez nemigen került szóba. A kortárs kritika Waldmüllerről szólva általában azt emeli ki, hogy életképei közel állnak a valósághoz, hogy naturalista; Amerling viszont az ideál felé törekvő, technikájában is hibátlan zseni, aki tökéletesen egyesíti az érzékit az eszményivel.'

2 Borsos, aki 1843-ban éppen a rendkívül virtuóz technikával megfestett, a szó szoros értelmében ragyogó Libanoni em/Vrel (kat. 5, 9. kép) aratta első nagy sikerét Bécsben, nem véletlenül került a két nagy művész között húzható képzeletbeli tengelyen Amerlinghez közelebb. Pusztán a legnagyobb mesterekhez viszonyítva persze nem kapunk egészen pontos képet. A kritikák sem csak őhoz-