Veszprémi Nóra - Szücs György szerk.: Borsos József festő és fotográfus (1821–1883) (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2009/4)

BORSOS JÓZSEF, A FÉNYKÉPÉSZ / JÓZSEF BORSOS THE PHOTOGRAPHER - FARKAS Zsuzsa: Borsos József fényképeinek feldolgozásáról

83. BORSOS JÓZSEF - DOCTOR ALBERT: Ismeretlen nő rokkával, 1862-1865 (kat. F49) ban tehát csak az nevezhette volna magát akadémiai festőnek, aki ezt a szigorú alapozást elvégezte: Borsos József (18401842), Deutsch Mór (1834-1836), Doctor Albert (1841), Gschwindt Róbert (1842), Vízkelety Béla (1855). A szakirodalom feltételezi, bár forrásokkal nem bizonyították, hogy Borsos 1842-ben csatlakozott az Akadémia tanári karából kilépett Waldmüller szabadiskolájához.

31 1846-ban Zichy Mihály, 1850ben Klimkovics Ferenc útja szintén ide vezetett. Az akadémia történelmi festészet szakát végezte: Deutsch Mór (18361840), Doctor Albert (1842-1843), Kovács Mihály (1835), Molnár József (1839), Pesky Ede (1860), Scháffer Adalbert (1841-1842), Simonyi Antal (1842).

32 Számos művészünk a müncheni Akadémián folytatta tovább tanulmányait.

33 Mindebből jól kirajzolódik a hálózat, de nyilvánvaló, hogy nem a tanultság motiválta a festészetről a fényképészetre való áttérést, hiszen az előképzettség számos szintje fellelhető. A hírlapok hirdetéseiben gyakran hangsúlyozták az általánosan elismert képzettséget.„Akadémiai festő és fényképészként" hirdette magát Pesky Ede, Barabás Miklós, (82. kép) Borsos József, Canzi Ágost és Rostagni Alajos. Ez a kezdetben kiemelt cím fokozatosan devalválódott, amikor számos fényképész kezdte alkalmazni. Sok vizitkártyát ismerünk, amelyen az„akadémiai festő" titulust, illetve ennek francia, német megfelelőit olvashatjuk. A festő-fényképészek tevékenysége 1860-1880 között teljesedett ki, amikor vezető akadémiai képzettségű festőművészeink egy része, mint például Borsos József és Barabás Miklós, iparszerű fényképészeti tevékenységre tért át. Ennek a Walter Benjamin által „átmenetinek" nevezett nemzedéknek

34 a tagjai sokszor társultak egymással. Dolgozott együtt optikus és festő, ötvös és festő, két festő, festő és fényképész egyaránt. A képzőművészek között megjelentek a fényképet modellként használó festők, mint például Munkácsy Mihály, aki több képéhez készíttetett előre elgondolt beállítás alapján, a kompozícióba beilleszthető modellképeket. A festő-fényképészek vezető szerepe egyértelmű, tevékenységük meghatározó és követendő példa volt a többi iparos számára is. Egyes festőművészeink kötődése a fényképészethez - például a kassai Roth Imre, a pesti Simonyi Antal és Borsos József, a kolozsvári Szathmári Pap Károly esetében véglegessé vált. Kimagasló egyéniségük és kísérletező kedvük, valamint festői előképzettségük együttesen eredményezte sikeres fényképészi pályájukat. Az ő életművükön keresztül láthatjuk, hogyan válik a festő fényképésszé (Simonyi, Borsos), (83. kép; kat. F49) hogyan lehet festőként és fényképészként egyszerre dolgozni (Szathmári). A festő-fényképészek zöme 1820 körül született; életútjukat, tanulmányaikat döntően befolyásolta a szabadságharc. Sokuk osztályrésze volt a menekülés, majd a nehéz újrakezdés. Az 50-es években, az önkényuralom idején többféle túlélési stratégiával próbálkoztak. Életművüknek szerves része lett a tradicionális képzőművészet perifériáján lévő műfajok (cégér-, zászlófestés) művelése is. A közepes képzettségűek a rajzoktatásban találták meg létfenntartásuk bázisát. 1860 körül új lehetőséget csillantott fel a viszonylag könnyen elsajátítható fényképezés. A festők fényképészet felé fordulását alapvetően a gazdasági kényszer mozgatta, de az új mesterségben szervező és kezdeményező készségüket is kipróbálhatták: képesek-e egy aktív műhely mindennapi rutinját jól organizálni. A stratégia működőképességének záloga az volt, hogy a mester tisztázza mester és művész, festmény és fénykép viszonyát, és nem utolsósorban saját szerepét. E tisztánlátás híján vagy belebukott a vállalkozásba, vagy a társára hagyta.

35 Ahogy a fényképész mesterré vált, magához a fényképhez való viszonya is megváltozott. Idővel az üzemszerű működés egyre hatékonyabb, vagyis egyre gépiesebb „termelésre" ösztönözte a műtermeket. Csak egy-két, művészi képességekkel rendelkező fényképész tudta a mechanikus munkálatokat lelkesedéssel, „művészinek" nevezhető igényességgel végezni. A színezés, a „festői" megjelenítés egyéb fortélyai a leggazdagabb műtermek drága kuriózumai maradtak. 1880 körül részben kihalt ez a nehéz sorsú, de kitartó és rugalmas nemzedék, részben a megmaradtak helyzete is differenciálódott, hiszen növekedett az igény az egyedi festői munkákra. Műipari tevékenységet festői tanultsággal később nagyon kevesen végeztek. 1867, a kiegyezés után a speciális magyar történelmi szituáció rendeződött, majd ennek gazdasági hatására visszaállt az európai általános gyakorlat, vagyis a képzőművészek tanult szakmájukban dolgoztak.