Veszprémi Nóra - Szücs György szerk.: Borsos József festő és fotográfus (1821–1883) (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2009/4)

BORSOS JÓZSEF, A FESTŐ / JÓZSEF BORSOS THE PAINTER - Csendéletek/Still Lifes

A biedermeier korának művészei előszeretettel fordultak a régi holland festők példájához, ami leginkább a csendéletfestészetben érhető tetten. A Borsosra jelentős hatással levő festők közül németalföldi tanulmányutat tett Josef Danhauser, Ferdinand Georg Waldmüller és Friedrich von Amerling is. A császári, illetve főúri gyűjtemények egyre inkább látogathatóvá váltak, így a festőknek nem kellett feltétlenül elutazniuk, hogy találkozzanak a régi németalföldi művészettel. A csendéletekről az anyagszerű festésmód technikai bravúrjait és a kompozíció összefogottságát lestek el. Borsos Józsefet a kortárs források gyakran úgy említik, mint aki elsősorban ebben a műfajban alkotott kitűnőt. Portréi mellett ugyanis az 1840-es években csendéleteivel is nagy figyelmet keltett, majd életének egyik nagyobb sikerét a császári gyűjtemény számára 1850-ben megvásárolt és az 1855-ös párizsi világkiállításra is elküldött nagy díszedény-csendéletével (kat. 118) aratta. A műveiről szóló kritikák számos esetben kiemelik, hogy szalonképein és portréin is különös gonddal festette meg a csendéleti részleteket, és hogy a képeinek anyagszerűsége az e műfajban szerzett gyakorlatának köszönhető. A csendéletfestés a művészi virtuozitás bizonyításának egyik legmegfelelőbb műfaja; az ókortól kezdve számos anekdota szól arról, hogy egy-egy kitűnő művész micsoda megtévesztő valószerűséggel festett meg valamilyen részletet. A 17. századi holland művészek emellett, különféle szimbólumok által, morális tanításokat is rejtettek képeikbe. A biedermeier festők valószínűleg már nem ismerték fel korábbi jelentésüket, de ez nem jelenti azt, hogy pusztán szemet gyönyörködtető alkotásoknak kell tekintenünk a holland példát követő csendéleteiket, hanem inkább azt, hogy új tartalmakkal töltötték meg a régi témákat. Az egyik 17. századi típus, a„gazdag ember asztalát"erkölcsi tanításként felmutató képek késői követői például a díszedényekből, régiségekből összeállított 19. századi csendéletek. Ezeket történeti csendéletnek is nevezik, ugyanis e képeken gyakran valamely jelentős kollekció tárgyait festették meg, így emelve - az akadémiai műfaji hierarchiában alacsony szinten elhelyezkedő - csendéletet a történeti értékkel bíró képek sorába. Miután a 19. században a múlt emlékeit összegyűjteni a nemzeti öntudat erősítésének eszköze volt, a gyűjtemények jelentősége megsokszorozódott, így kerültek Schäffer Béla 1851-es csendéletére a Magyar Nemzeti Múzeum ötvöstárgyai (1981 MNG 1830-1870, kat. 420, magántulajdon). Bár Borsos díszedény-csendéletei esetében megoldatlan a megfestett gyűjtemények azonosítása, abban biztosak lehetünk, hogy a régi morális felhang helyett e képeknek is inkább nemzeti vagy gyűjteménytörténeti jelentőségük volt. A virágcsendéletek a holland barokk művészetben - az ún. ran/fos-képek egyik példájaként - a mulandóságra figyelmeztettek. A biedermeier korban azonban a virágnyelv bonyolult üzenetek közvetítője volt, így joggal gondolhatjuk, hogy - bár a 19. századi virágcsendéletek kétségtelenül régi képeken és kompozíciókon alapulnak - valódi jelentésük a növények jelképes értelmét leíró kortárs források segítségével fejthető meg. A bécsi biedermeier virágfestészet megteremtőjének Johann Baptist Drechslert (1756-1811) tartják, aki 1777 és 1807 között a porcelángyár festőiskoláját vezette. 1812-ben az Akadémián külön virágfestészeti stúdiumot hoztak létre: a professzor 1812-1850 között Sebastian Wegmayr (17761857) volt, aki kizárólag az előképek utáni festést propagálta. A természet közvetlen tanulmányozására csak a tudományos botanikai vizsgálódások alkalmával került sor, amelyek az 1830-as években megélénkültek az osztrák területeken. Ebbe a munkába akadémiai festők is bekapcsolódtak. A csendéletfestés a régi hollandoknál is együtt járt egyfajta tudományos érdeklődéssel, és itt nem pusztán a természet megfigyelésére, hanem ennek technikai eszközeire is gondolnunk kell. Ahogy a németalföldiek látásmódját, pontosabban