Veszprémi Nóra - Szücs György szerk.: Vajda Lajos (1908–1941) kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2008/6)

Pataki Gábor: Párduc és liliom. Vajda Lajos kiállítása

Vajda művészetének utolsó, csak egy évre, az 1940-esre korlátozódó szakasza csúcspont s egyben záróakkord. Nagyméretű szénrajzokat készít olcsó csomagolópapírra. A műveken megjelenő rostos, növényi anyagokra emlékeztető formák közvetlen előzményeinek az előző év szirom- vagy lángnyelvszerű, sűrű tusvonalakból összeszövődő motívumait tekinthetjük, de kétségtelen, hogy a dinamikusan mozgó struktúrák már a korai rajzok pettyegetéseinél vagy Felmutató ikonos önarcképe áramló színrészecskéinél is foglalkoztatták a művészt. Nyilván hatást gyakoroltak Vajdára a természet elemi struktúrái, Szántó Piroska visszaemlékezései szerint például izgalmasnak, inspiratívnak találta a szétpukkadt pöfeteggombák darabkáit is. A legfontosabb számára azonban mégis az élet, a létezés nyersanyagával, energiáival való szembenézés, küzdelem lehetett. Ebben a küzdelemben a történelem, a kultúra után a hely és az idő sem számít többé. Marad a fekete és a fehér, a lobogó, kígyózó, egymással összefonódó formaszövedék. Ez a „csupasz", redukciós eljárás azonban akaratlanul is újra telítődik szenvedélyekkel-szenvedésekkel, az egyéni és közösségi sors gyötrelmeivel. Betegségének tudata, a korai elmúlás lehetősége s az ezzel szemben, a méltó jelhagyás érdekében folytatott küzdelme végigkísérte pályáját. Óhatatlanul gondolnunk kell arra, hogy a hamarosan ismét fellobbanó tuberkulózis előérzete ott lappang ezekben a művekben. Másfelől kiolvasható belőlük a háborús Európa közege, saját humanista értékeit megcsúfoló kultúrájának válsága is. Nem lehet véletlen, hogy a látszólag szeszélyesen csapongó alakzatokból helyenként démonikus maszkok, tengermélyi leviatánok, világító szemű ősállatok, fenyegető harcosok baljóslatú képe bontakozik ki. Kétségtelen, hogy e művek egyik fontos faktora, a befogadóra gyakorolt hatásuk lényeges eleme a félelem, a kultúra széthullásának s a személyes sors kilátástalanságának rettenete, a tragédia elemi erejű közvetítése. Mindez fontos, de nem kizárólagos mozzanat. Véleményem szerint legalább ilyen lényeges komponense e rajzoknak a születő, mozgó formák elementáris mivoltának érzékeltetése. E rajzok egyfajta művészeti nullpontból indulnak el, a fellobbanó láng vagy a barlang falán megjelenő árnyék nyomán a forma születésének primer, eredendő mozzanatára utalnak vissza. Fontos szerephez jut rajtuk a kanyargó, örvénylő alakzatok ritmusa, ütemezése. A kibomló formák áramlását, göbösödéseit és hullámait követve valamiféle felfedezőútra indulhatunk: a természet erőinek születésébe, növekedésébe és elhalásába pillanthatunk be. A goethei értelemben vett metamorfózisba: „mi a természet: erő, mely erőt nyel el, semmi sem jelenvaló, minden mulandó, ezer csíra széttaposva, pillanatonként újabb ezer születése, nagyság és jelentőség, végtelen sokféleség; szépség és rútság, jóság és gonoszság, mind ugyanazon joggal létezik egymás mellett," - írja a német polihisztor. Azt sem szabad feledni, hogy Vajda ismerte az általa szinte egyedül fontosnak tartott magyar kritikus, Kállai Ernő bioromantika-koncepcióját, a „természet rejtett arcáról" szóló, a mikroés makrokozmosz struktúráit a nonfiguratív művészet és a szürrealizmus alapelveivel összevető elméletét. E két tényező együttes, nehezen szétválasztható jelenléte teszi e műveket oly jelentőssé, feledhetetlenné, a születés és a halál elemi erejű hírnökeivé, Vajda művészetének első és utolsó szavaivá. XI, Az utolsó szénrajzok