Veszprémi Nóra - Szücs György szerk.: Belső utak képei – Art Brut Ausztriában és Magyarországon, Válogatás osztrák műhelyekből, valamint a budapesti Pszichiátriai Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményéből (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2008/5)

Claudia Dichter: Az art brut tegnap és ma - áttekintés

mok és primitív műalkotások analógiáit mutatta be. Ez a megközelítés épp olyan határokon átnyúló és globális, mint művész kortársaié. Prinzhorn személyes kapcsolatokat ápolt művészkörökkel. „A művészek közül egyesek (visszafogottabbak és szélsőséges expresszionisták egyaránt) átadták magukat a különlegességek nyugodt tanulmányozásának, és fenntartás nélkül csodáltak számos művet, míg másokat elvetettek, mit sem gondolva arra, hogy elválasszák az egészségest a betegtől. Mások azonban - ismét csak különböző áramlatok képviselői - az egész anyagot művészeten kívülinek minősítették, de ennek ellenére élénken foglalkoztak valamennyi árnyalattal. Végül egy harmadik csoport számára olyan megrázó volt az élmény, mintha kicsúszott volna lábuk alól a talaj, ők ugyanis az alkotás e módjában az eredetet vélték felismerni, azt a tiszta inspirációt, amelyet végső soron mindenki keres. Igy aztán többen komoly fejlődési válságba kerültek, amelyből kibontakozva önmaguk és munkáik pontosabb megfogalmazására leltek."

7 Paul Klee Prinzhorn könyvének néhány ábráját „jó Klee"-nek minősítette. Alfred Kubinról tudható, hogy a helyszínen tanulmányozta a gyűjtemény darabjait:„Ezek a művek [...], csakúgy, mint művészetrajongó barátomat, engem is erősen megérintettek titkos törvényszerűségükkel, a művészi szellem olyan csodái előtt álltunk, amelyek mindenfajta gondolkodásbeli megfontolás mélységein túlról derengenek fel, és egyaránt szerencséltetniük kell az alkotást és a megtekintést."

8 Ugyancsak Kubín foglalta szavakba az inspiráció forrásainak és az esztétikai kifejezőerőn túli racionalitásnak az akkoriban szokásos, majdhogynem fanatikus keresését: „Érzékeljük a megszenvedettben rejlő vonzerőt, vesződünk a festő és rajzoló gyermekek furcsa megnyilvánulásaival, megkísérlünk mélyebb értelmet kiolvasni az óceániai és dél-amerikai népek fétiseiből, figyeljük a hipnotizáltak és a médiumok grafikus termékeit, sőt még az elmegyógyintézetekben is kutatjuk némely elmebeteg rejtélyesen felpislákoló művészi hajlamát."

9 Az elmebetegek képalkotása című művet Max Ernst még megjelenése évében magával vitte Párizsba, ahol a szürrealisták bibliájává vált.„A létező legszebb képeskönyv bizonyosan Hans Prinzhorn Azelmebetegek képalkotása című könyve [...] - jobb, mint bármilyen festmény" - írta egy levelében Paul Éluard 1928-ban. Éppen a tudatalatti erőit és az álmok világát a kreativitás kulcsának tekintő, és Freud pszichoanalízisét dicsőítő szürrealisták voltak a leginkább nyitottak a művészet és az őrület összefonódására, beleértve utóbbi romantikus felstilizálását is. A szürrealisták már az 1920-as évek közepétől kiállították más kultúrák alkotásait is saját műveik mellett. Következésképpen kibővült a vizuális szótáruk, és az 1930-as évektől kezdve már az elmebetegek alkotásai és rajzai is bevonultak a szürrealista kiállításokra. Londonban 1936-ban a Nemzetközi Szürrealista Kiállítás 400 bemutatott darabja között volt számos afrikai, indián és óceániai alkotás, valamint egy névtelen skizofrén alkotása André Breton gyűjteményéből. Ugyanabban az évben New Yorkban a Museum of Modern Art bemutatta a Fantasztikus művészet, dada, szürrealizmus című kiállítást. A kortársak és Blake, Bosch, Goya vagy Rousseau művei mellett gyermekek és népművészek alkotásait, a Prinzhorn-gyűjtemény rajzait, valamint Breton és Paul Éluard gyűjteményeinek 18 olyan művét és rajzát mutatták be, melyeket elmebetegek készítettek.

10 Németországban egy évvel később fordulatra kerül sor. 1937-ben Münchenben a nemzetiszocialista propaganda jegyében megnyitotta kapuit az Elfajzott művészet című kiállítás. Az olyan kortársak, mint Erich Heckel, Otto Dix, Paul Klee vagy Oskar Kokoschka műveire azáltal sütötték rá a betegesség és alacsonyabb rendűség bélyegét, hogy a Prinzhorn-gyűjtemény művészeinek munkái mellé helyezték őket. A nemzetiszocializmus és a nemzetiszocialista kultúrpolitika következményei ismertek - az elmebetegek művészetének németországi elfogadottságának vége szakadt. Prinzhorn gyűjteménye ugyan csodával határos módon átvészelte a nácizmust, de teljesen feledésbe merült, csak az 1970-es években fedezték fel újra. A mindeközben száműzetésben élő szürrealisták viszont folytatták műfajokon átívelő kiállításpolitikájukat. Az Eszázad művészete című tárlat keretében 1942-ben Peggy Guggenheim New York-i galériájában együtt mutatták be a szürrealisták műveit, valamint gyermekrajzokat, a hopi indiánok kacsina figuráit és Max Ernst gyűjteményéből hét olyan rajzot, amelyet elmebetegek készítettek.

11 Éluard és Breton, akik korábban már ismertté váltak a primitív művészet gyűjtőiként, szintén vásároltak a „kívülállók" művészeti alkotásaiból. Azonban hiába a művészek lelkesedése a pszichiátriák lakóinak képi világa iránt és az őrületnek a tiltakozás szubverzív formájává és belső szabadsággá történő romantikus átértelmezése, mindez nem fedheti el azt a tényt, hogy ezeket a műveket még mindig az elmebetegek alkotásainak nevezték - csak Jean Dubuffet alkotott önálló elnevezést: art brut. Dubuffet, aki az 1920-as évek elején hat hónapig festészetet tanult Párizsban, szoros kapcsolatot ápolt a művészeti körökkel. Érdeklődött a Dada, a feltörekvő szürrealizmus és - már akkor is - a pszichiátriák betegeinek művészete iránt. „Az elmebetegek művészete iránti érdeklődés benne volt a levegőben, amikor az 1920-as években egyetemista voltam.Teljesen tudatosan lázadtunk a kultúra ellen - nem én voltam az egyetlen."

12 Ennek ellenére csak az 1940-es évek közepén utazott Jean Paulhannal és Le Corbusier-vel Svájcba, hogy két író, Paul Budry és Charles-Alber Cingría, valamint a festő René Auberjonois szervezésében pszichiátriai intézeteket látogasson meg. Ott fedezte fel Aloise Corbaz, Heinrich Anton Müller és Adolf Wölfli képi világát. Ez a találkozás mélységesen megrázó volt Dubuffet számára. Ezt követően szentelte magát e művészetnek, amelyet 1945-ben nevezett el