Veszprémi Nóra - Szücs György szerk.: Belső utak képei – Art Brut Ausztriában és Magyarországon, Válogatás osztrák műhelyekből, valamint a budapesti Pszichiátriai Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményéből (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2008/5)
Szücs György: „Meg nem írt novella főhőse" Gróf Teleki Ernő rajzai
Teleki Ernő élete végéig nagy fontosságot tulajdonított a rajzoknak, s amellett, hogy közeli barátait néha megajándékozta egy-egy karikatúrával, aprócska skiccel, 19 a legsikerültebb darabokat laza kronologikus sorrendben nagyméretű albumokba ragasztotta. Az első kötet a „Macin" feliratot viseli, a további három kötet anyaga viszont már Kolozsváron készült. Az 1955 februárjával záródó első és az 1965 áprilisával kezdődő második album között évtizedes hiátus mutatkozik, s nem tudjuk, hogy az anyag elveszett, vagy csak a hatvanas évek közepén, nyugdíjba vonulásakor folytatta nagyobb intenzitással a szisztematikus rajzolást. Annyi bizonyos, hogy a képek stílusa egészen az 1970-es évek elejéig lényegében változatlan maradt, 20 az utolsó aktív években golyóstollal és színes filccel is megpróbálkozott. A legtudatosabban összeállított album kétségtelenül az első, már csak azért is, mert jól körülhatárolt időszakot dokumentál és a kitelepítés speciális helyszínét mutatja be. A nyitó rajz egy kopaszodó, derékban kettétört, futó figura (talán rejtett önarcképe, sorsának szimbóluma), a záró kép pedig egy egzotikus, táncoló nőalak. A gyakran tenyérnyi lapokon - mintha egy Panait Istrati-novellából lépnének elénk - fel-felbukkannak a Duna-delta jellegzetes típusai, egy félszemű, lógó bajszú török vagy egy széparcú, fezes fiatalember, de a hegyes ceruzával, a rézkarc pontosságával megörökített arcok többsége portrészerű, képeik valódi sorstársakat sejtetnek. Teleki Ernő már itt kísérletezett azzal, hogy a szignatúráját és a dátumot változatosan, régi metszetek vagy faragványok archaizáló stílusában jelölje, így például a Macin nevet a Mária-monogram rajzolatának megfelelően alakította ki. Sajnos élő szemtanúk hiányában még a nagyon jellegzetes arcokhoz sem tudunk konkrét neveket kötni, s nem vállalkozhatunk a fanyarjátékos, máskor nyomasztó hangulatú csoportos jelenetek értelmezésére sem.„Elveszett mese illusztrációja - talán Hamupipőke - reggeli torna közben - avagy »nem félünk a farkastol«"- írta egyik 1954 novemberében készült lapjára. A későbbi rajzain is gyakran szereplő várak, kastélyok között azonban mindig felismerhető Paszmos képe, amelyet 1955. január 1-én, újév napján egy mellszobor hátterében, a felkelő nap fényében örökített meg. Az 1960-as évektől a képaláírások segítségével már számos torzkép „eredetijét" azonosíthatjuk„híres"vagy legalábbis„valódi"emberek személyében. Néhány rajz életének korai időszakába kalauzol bennünket. A legelső ilyen, egy kalapos, morcos arckifejezésű gyermekfej, azt a látogatást idézheti fel, amikor távoli rokonaiknál a gernyeszegi kastélyban vendégeskedtek testvérével: „Teleki Mihály (a gernyeszegi) - 11 éves korában (ma nagyapa)". 21 Szintén valós személyt ábrázol az a méla tekintetű portré, amely dr. Rietly Károlyról, a piarista rendház és gimnázium volt igazgatójáról készült -Teleki Ernő ebben az intézményben érettségizett 1920-ban. 22 Az emlékezetből rajzolt képeken a bánatos pillantású, lekornyadó szarvait természetesen viselő Bárcziházi Bárczy István miniszterelnökségi államtitkártól a Teleki Ernő:„Paszmos-i vízió (visszatérő álom)" 1965 kitüremkedő arcélű báró Kornfeld Pálon („1947-ben - még - a cukoripar elnöke") és az egykori jóbaráton, Mihály király javainak kezelőjén, Bibi Popescun keresztül így jutunk el Teleki Ernő jelenkoráig, többek között Nagy Olga néprajzkutató férjéig, Kizsovánszky Lászlóig, aki 1967-ben a„ref. püspökség bónumdirektora"volt, vagy Rozner Dávid kolozsvári hitközségi elnökig. S természetesen nem hiányozhatnak a barátok sem:„Köpeczi Sebestyén és neje",„ErdősTibor nagyapja",„Paranoia (Darkó László)". 23 Néhány esetben sikerül egy-egy kép tartalmát felfejteni, konkrét eseményhez kötni. 1926 novemberében a gróf Bethlen Györgyné la-
