Veszprémi Nóra - Szücs György szerk.: Belső utak képei – Art Brut Ausztriában és Magyarországon, Válogatás osztrák műhelyekből, valamint a budapesti Pszichiátriai Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményéből (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2008/5)

Angelica Bäumer: Művészet belülről. A tudatalatti erejéről

Angelica Bäumer Művészet belülről A tudatalatti erejéről* A 19. század közepén az élet szinte minden területén mélyreható változások történtek, a társadalom, a politika, az oktatás, a munka megszokott rendje átalakult. Az egyházak és az uralkodóházak évszázadok alatt megszilárdult hierarchiája megbomlott, az iparosodás elterjedése felértékelte a felvilágosodott polgárság szerepét, amely helyet követelt magának a gazdasági és politikai hatalomban. Az új réteg reprezentációs igénye, a minden területen kívánt megújulás vágya a kor problémáival terhes világnézetet teremtett. A társadalmi átalakulás a művészetekben is tükröződött. A művészek az alkotás új területeit kutatták, s új kifejezési formákat kerestek és találtak meg. A nazarénusok és a preraffaeliták vallási „realizmusát" a kiüresedett, tradicionális formáktól és a túlhaladott akadémizmustól való elszakadás motiválta, mely lépés csak az akadémizmus újabb fejezetét jelentette és végső soron zsákutcába torkollott. Eközben a fontainebleau-i erdőben hatalmas változás zajlott le. A festők a műtermekből természeti környezetbe költöztek ki, és a természetes fényviszonyokat tanulmányozták. A táj és a hétköznapi dolgok megfigyelése művészeti programmá vált, s nem érezték többé szükségét annak, hogy szenteket vagy királyi gyermekeket fessenek. A képen egyre inkább a színek és a formák vették át a főszerepet, a nem kedvelt motívumokat a művészek igyekeztek kiküszöbölni. A kivívott szabadság azonban oda vezetett, hogy az új életforma és az új stílus számára új tartalmakat és témákat kellett keresniük. A saját útját járó, független művész azt tette, ami számára volt fontos, s minél inkább eltávolodott a konvencióktól, annál inkább elismerték mint egyént, és zseniként kezelték. A költők, a festők és a zenészek többé nem voltak alkalmazottak vagy udvaroncok, nekik immár nietzschei belső kötelességükkel kellett szembenézniük. Életüket azonban minden területen át kellett rendezniük.,^ művészek egymást taposva szabadulnak meg a hagyománytól, és figyelnek fel új értékekre".

1 Ennek a kornak a végén, amely hihetetlenül rövid időn belül hozta el az addig látott legnagyobb átrendeződést, az iparosodást, a társadalmi rend és hierarchia radikális átalakulását, a felnövekvő szociáldemokráciát és a nők jogaira vonatkozó kérdések felvetését, „a másik keresése közben"felfedeztek egy Európán, a nyugati világon és a megszokott körülményeken kívüli új világot is. Felfigyeltek új, más értékekre. Lenyűgözve és megdöbbenten fedezték fel a nyugatitól és az európaitól eltérő forrásokból táplálkozó művészetet. Olyan világ volt ez, amely más vallási és misztikus szabályokon, Afrikában és Óceániában töretlen és magától értetődő rítusokon alapult. Egzotikusnak és primitívnek érezték ezt a művészetet, amelyből hiányzik az európai művészet technikai és tartalmi modorossága; a lényegre koncentrál, elhagyva minden sallangot. A mély és komoly bensőségesség titokzatos gyökereit sejtették meg benne, melyek közvetlenül kapcsolódnak a spiritualitáshoz. Az akadémikus szabályoktól és a hagyományos igényektől immár megszabadult, de a tartalmat még kereső európai művészek az ázsiai, óceániai és afrikai művészet motívumait vették át. Ez azonban gyakran formális aktus volt, bár olyan művészek is merítettek így ihletet, mint Gustav Klimt vagy Pablo Picasso. A távoli vidékeken alkotott műveket szokatlan esztétikumuk miatt csodálták és nem kultikus tárgyakként értelmezték őket, holott valójában azok voltak. A művek valódi tartalma így idegen maradt számukra, azt azonban megérezték, hogy ebben az Európán kívüli művészetben olyan autentikus és töretlen erő jutott kifejezésre, amely az európaiból kiveszett. A művészet új értelmét és új feladatait kereső alkotók azt remélték, hogy megtalálják ezt az erőt. A kubizmus és a futurizmus, az expresszionizmus és a szuprematizmus, az összes mozgalom és stílus - azaz a modern művészet - elképzelhetetlen lett volna, ha nem találkoznak az idegen világból származó, még el nem koptatott művészettel. A modern művészetnek azonban más forrásai is voltak. Valami mást is felfedeztek ekkortájt, nevezetesen a 19. század végén, valami olyat, amire korábban még csak utalni sem mert senki, nemhogy komolyan venni: azoknak az embereknek a művészetét, akik bolondnak, elmebetegnek és szalonképtelennek számítottak. Ekkoriban mutatta be Walter Morgenthaler először a szakmának, később azonban a művészet világának is a tudathasadásos Adolf Wölflit; ekkoriban nézegette meglepedten betegei képeit Heidelbergben Hans Prinzhorn, nem tudván eldönteni, hogy az őseredeti művészet kincseit fedeztee fel, vagy azok a rajzok és képek mégiscsak beteg agyak véletlenszerű szüleményei. Időközben több mint száz év telt el. Az elmebetegek művészetét azóta a modern művészet értékei közé sorolták, és egyaránt szerepel