Veszprémi Nóra - Szücs György szerk.: Belső utak képei – Art Brut Ausztriában és Magyarországon, Válogatás osztrák műhelyekből, valamint a budapesti Pszichiátriai Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményéből (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2008/5)

Roger Cardinal: Mi is az az outsider art?

Roger Cardinal Mi is az az outsider art? Legyen szó akár sziklafalra karistolt rajzról, papírlapra ceruzával kanyarított ákombákomról, vászonra kent vagy öntött színes textúráról vagy éppen vasúti bevágás falára sebtében felpermezett graffitiről, mindegyik azzal az alapvető emberi ösztönnel szembesít bennünket, hogy látható és maradandó jelet hagyjunk magunk után. Amióta csak eszmélünk, hajt minket ez az ösztön is. Az őseredeti kézmozdulat, amely erőt fejt ki, hogy nyomot hagyjon egy felületen, csupán az első lépés afelé az összefogott jelteremtő tevékenység felé, amelynek során valaki szándékosan és átgondoltan csoportosítja vagy rendezi egymás után az elemeket. A jelek közötti összefüggésnek egy bizonyos fokát elérve a jelentés varázslatos módon fölszabadul, az ösztönös önkifejezés pedig tagolt, szuggesztív megnyilvánulássá alakul át. Ezt nevezzük művészi alkotásnak. A gondosan egybehangolt képek az emberi gondolatok és érzések csodálatos tárházai. Képesek észleleteket, emlékeket, következtetéseket és képzelgéseket közvetíteni. A műtárgy keretén belül mindenféle szubjektív anyag megőrizhető és idővel átadható. A csoda az, hogy még a legegyénibb kompozíciót is tudjuk rokonszenvvel nézni. Ez talán azzal is magyarázható, hogy tisztában vagyunk vele: fajbeli társunk hozta létre az alkotást. Bizalmunk forrása ez a rokonságtudat, amelyet az alkotó jelenlétét továbbra is érzékeltető nyomok váltanak ki. A megértésre tett valamennyi erőfeszítésünk föltételezi ezt a felismerést. Ez alól az egyszerű minta alól bevallottan vannak kivételek. A huszadik századi nyugati művészetben például olyan jeles fejlemények tanúi lehettünk, amelyek következtében az alkotók igyekeznek a lehető legkisebbre csökkenteni és idővel végleg kiiktatni az emberi kéz szerepét az alkotásban, lásd a fotóművészetet, a geometrikus szobrászatot és az absztrakt geometrikus festészetet. A japán zen művészek gesztusfestészetében a tussal húzott fekete jelek higgadt minimalizmusa kiszorítja az egyéniség valamennyi jellemzőjét. Vannak olyan csodálatra méltó művek, különösen építészeti alkotások, amelyekben, úgy tűnik, nem játszik közre az alkotók egyéni temperamentuma. Ennek ellenére mi emberek úgy vagyunk kondicionálva, hogy megfigyeljük és megfejtsük embertársaink megnyilvánulásait, és nem tudjuk nem észrevenni a szervezett képi vagy plasztikus alakzatok által elénk tárt egyéni jelenlét és személyes erőfeszítés jeleit, illetve nem tudunk ezekre nem felelni. Ráadásul úgy is lehet érvelni, hogy a legjobb fotókról és a legkiválóbb absztrakt művekről mindig lerínak a jellegzetes művészi szándék markáns jelei, bármilyen tartózkodó és rejtélyes is a szóban forgó személyiség. Az egyéniség jelei ugyanis soha nem tüntethetők el véglegesen; mindig megnyilvánulnak, ha önkéntelenül is, akárcsak az ujjlenyomatok. A gyerekek többnyire gátlásoktól mentesen közelítenek a művészi alkotáshoz: szabadon bánnak anyagaikkal, lötykölik a festéket, vadul firkálnak krétáikkal, féktelenül és boldogan juttatják kifejezésre életörömüket. Ehhez hasonlóan azok a felnőtt műalkotás-készítők, akik különösebb meggondolás, a képszerkesztést illető előképzettség vagy a kulturálisan elismert művészetfelfogás nélkül vágnak bele a képalkotásba, rendszerint olyan műveket hoznak létre, amelyek a puszta fizikai folyamatban lelt gyönyörűségről árulkodnak. Minden olyan tevékenység, amely közvetlen és egyedi nyomot hagy a külvilágon, lebilincselő igazolását adja az egyén jelteremtő képességének. Tükrözi az alany önérvényesítő képességét, és bizalmat kelt benne az önkifejezés gyakorlása iránt. A jelenlét kinyilvánításaként minden műalkotás az alkotó életének sajátos idejéről és helyéről vall, és ilyenképpen a nyitja is lehet egyedülálló érzékenységének. Ez annál is inkább igaz, ha a művészeti tevékenység az akadémiai vagy a kulturálisan szabályozott kereteken kívül zajlik, miként az autodidakta művészetként ismert tevékenység esetében is. A nyugati kultúrában az art brut („nyers művészet") - más néven outsider art („kívülálló művészet") - sokatmondó példáját nyújtja a minden korláttól mentes és közlékeny alkotóerőnek. A kifejezést Jean Dubuffet francia művész alkotta meg 1945-ben, hogy az autodidakta művészeti tevékenység legszélsőségesebb formáját jelölje vele.' Miközben saját festői stílusa kialakításával küszködött, egyre inkább rögzült benne a kétely a szakmabeliek alkotásai iránt, amelyeknek rangját a kulturális intézményrendszer hatalmi viszonyai biztosítják. Úgy vélte, az akadémiai képzés és mester-tanítvány viszony, a közhatalmi méltóságok által adományozott ösztöndíjak és jutalmak, a nagyvárosi képtárak és múzeumok, a kereskedelmi galériák és aukciósházak, a kiállítások és a művészeti folyóiratok rendszere - röviden az egész kiál-