Mikó Árpád – Verő Mária - Jávor Anna szerk.: Mátyás király öröksége, Késő reneszánsz művészet Magyarországon (16–17. század) 2. kötet (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2008/4)

Tanulmányok - GALAVICS GÉZA: Festők és metszetelőképek a késő reneszánsz Magyarországon

GALAVICS GÉZA FESTŐK ÉS METSZETELŐKÉPEK A KÉSŐ RENESZÁNSZ MAGYARORSZÁGON Jozef Medveckfnek A magyarországi késő reneszánsz művészet stíluskategóriája az egyik legképlékenyebb fogalma művészettörténet-írásunknak. Nem is annyira e stílusjelenség kezdeteit tekintve, amelyet Közép-Európában általában a 16. század közepére tesznek. Ez az időszak ugyanis Magyarországon egy meghatározó politikai eseménysorral, az ország három részre szakadásával esik egybe, amikor a Magyar Királyság Buda, Székesfehérvár, Esztergom török megszállásával uralkodói és egyházi központjait, s mellettük számos püspöki székhelyét is elveszítette. Nemcsak politikai és területi veszteségek érték az országot: több évszázados, kulturális és művészeti rendszerként is működő struktúrája szétzilálódott. Ami utána következett, az kultúrájában, karakterében lett jellegzetesen más, a korábbiaktól eltérő. A késő reneszánsz stíluskategóriát illető képlékenység sokkal inkább e stílus kései periódusának időszakára vonatkozik: az e stílusirányzathoz köthető emlékekre, ezeknek a különböző országrészekben betöltött szerepére, s legfőképpen e művészet 17. századi továbbélésére.A ^.századi Közép-Európában, s benne Magyarországon — mint jól ismert — a késő reneszánsz művészet tartósan együtt élt a korai barokk művészettel. Csak éppen azt nem tudjuk számos esetben pontosan meghatározni, hogy egy-egy adott emlékcsoportot mely ismérvek alapján melyik stílusirányzathoz soroljunk, s hogy a késő reneszánsz művészet stílustörténeti határait hol húzzuk meg. Mindez nem hagyja érintetlenül a magyarországi barokk művészet kezdeteiről való elképzeléseinket és tudásunkat sem. Ha ugyanis az egymás mellett élő stílusjelenségek között a művészettörténet begyakorolt metódusával és kategóriáival nem tudja objektív módon kijelölni az egyik stílustörténeti helyét, akkor az kihat a vele egy időben készült többi műalkotás megítélésére s a művészettörténeti folyamatok leírására is. A problémakör Közép-Európa országaira, régióira egyaránt jellemző, s a magyar művészettörténészek számára sem most vetődött fel először. Három és fél évtizeddel ezelőtt magam - pályakezdő kutatóként — kaptam a feladatot, hogy a magyarországi késő reneszánsz és kora barokk művészetnek a 17. század első felére eső együttélését vizsgáljam, és erről tanulmányt készítsek.

1 A témaválasztást a magyarországi művészettörténeti kézikönyv akkori előkészítése indukálta. Az akkori viták középpontjában periodizációs kérdések és stílusfogalom-értelmezések álltak, s mellettük gyakorlati megfontolások is, miképpen lehet a magyarországi művészettörténet évszázadait stíluskorszak-elnevezések és időintervallumok párosításával tagolni s ezek tisztázása után kötetekké rendezni. A tanulmány kérdéseit a kezdő barokk kutató nézőpontjából tettem fel, kutatási célokat jelöltem meg, s feladatokat próbáltam kitűzni. Az egyik fő kérdés akkoriban a kissé túlmisztifikált periodizáció kérdése volt. Sorra készültek, s többségében meg is jelentek a kor vezető kutatóitól a tervezett kézikönyv-kötetek „periodizációs problémáit" taglaló írások. Számomra a magyarországi barokk művészet kezdeteinek, a tervezett barokk kötet nyitó évszámának a megállapíthatósága volt fontos kérdés. A magyar irodalomtörténet Klaniczay Tibor vezetésével ekkor már közzétette a magyarországi reneszánsz és barokk irodalmat elemző szintézisét, amelyben a magyar barokk irodalmát az 1600-as évtől kezdődően értelmezték, a reneszánsz és a barokk stílust képviselő szerzőket és műveiket határozott kézzel különválasztották, s külön fejezetben tárgyalták. Imponáló teljesítmény volt ez, mögötte Klaniczay Tibor nagyhatású, teoretikus kérdésekre fogékony, nagy műveltségű alakjával. Bár nem volt kétséges számomra, hogy a képzőművészetek történetében stílusok, stílusirányzatok változásai, akár az egyes műfajokban, iskolában megfigyelhető átalakulásai a művészetek saját törvényszerűségeit követik, mégis úgy gondoltam, hogy ugyanabban a társadalmi, politikai és kulturális környezetben a magyar irodalom és a magyarországi képzőművészet egymástól teljesen eltérő képet nemigen mutathat. E teóriám alkalmazásakor azonban már az elején kiderült, hogy bár a magyarországi barokk festészet és a magyarországi barokk szobrászat történetének összefoglalóiban Garas Klára is és Aggházy Mária is az 1600-as évtől kezdik a barokk stílus tárgyalását, a század első évtizedeiből a bemutatott és elemzett művekben a barokk stílus jellegzetes jegyei, ismérvei nehezen voltak fellelhetők. Ezért olyan művészeti jelenséget kerestem, ahol az új stílusú műalkotás fellépése egy határozott, társadalomtörténeti nézőpontból is leírható megrendelői szándékkal, egy ebben megmutatkozó, jól megragadható, körülírható szellemi magatartásformával s a hozzájuk kapcsolódó művészi tevékenységgel együttesen tűnik fel. S oly módon, hogy megjelenése nem egyszeri, nem alkalmi, hanem az összetalálkozás mentén máshol, más szereplőkkel, de lényegét tekintve ugyanabban az irányban folytatódik. A magyarországi barokk művészetben számomra e folyamat első, kortársaitól markánsan megkülönböztethető műalkotásának, műegyüttesének a nagyszombati jezsuita templom bizonyult. Ezért tettem a magyarországi barokk kezdeteit az 1630-as évek tájára, s így készült azután az egykötetes (1983) és a kétkötetes (2001) művészettörténeti öszszefoglalás barokk fejezete is. Úgy tűnik, a szakma ezt az indító dátumot elfogadta.

2 Néhány éve váratlan helyről érkezett megerősítés a magyarországi barokk művészet kezdeteinek 1630 körüli kijelöléséhez. Kiderült, hogy Erdélyben