Mikó Árpád – Verő Mária - Jávor Anna szerk.: Mátyás király öröksége, Késő reneszánsz művészet Magyarországon (16–17. század) 2. kötet (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2008/4)

Tanulmányok - MIKÓ ÁRPÁD: Reneszánsz, magyar reneszánsz, magyarországi reneszánsz. Részletek egy stíluskorszak kutatásának történetéből

keresztény érzületnek egymás melletti együttes kifejtését, nem tudott megbarátkozni Lédával és Herculessel a Szent Péter-bazilika kapuján..." - az gondolhatja csak, hogy ez a csodás mű két különböző mester alkotása volna.

70 A Bakóczláncot is (ezt állítólag Esztergomban találták) aló. század elejéről valónak tartotta, jóllehet nem korábbi a 16. század közepénél.

71 Pulszky megemlítette még a tabernákulumokat (Pest, Pécs), a Visegrádi Madonnát (amit fia, Pulszky Károly attribuait az - akkortájt Wilhelm von Bode által életre hívott Márványmadonnák Mesterének), a Báthory-Madonnát és a Lázói-kápolnát. Itt is sorjáznak a kínos tárgyi tévedések: Báthory Andrást váci püspöknek tartotta (összekeverte Báthory Miklóssal, aki viszont már 1506-ban meghalt), a dombormű 1526-os évszámát 1520-nak olvasta, a Lázói-kápolnát pedig 1508-ra datálta. Nincs mentség, évszámos főművekről volt szó; a Madonnával ráadásul évtizedeken át a Nemzeti Múzeumban egy fedél alatt lakott. Az olasz befolyás után jött a reformáció, vele a német befolyás: ,,az olasz reneszánsz a német reformatio alakját vette magára".

72 A polgárháború, a szabadságharcok megakasztották a hazai kultúrát, magyar művészet nem alakult ki, legfeljebb síremlékeket faragtak; a nagy kivétel „az erdélyi zománcipar", amelyet hosszasan, oldalakon keresztül elemzett. Három kisebb fejezetben tárgyalta ezek után az építészetet, a festészetet és a szobrászatot. Az építészetben sok mindent összekevert, így például Ragusai Vincének tulajdonította a felvidéki sgrafittókat — pedig a hivatkozott Myskovszky-cikkből annyi kiderül, hogy Vincenso da Raguza a 16. század elején tevékenykedett Héthárson. A festészetről még rosszabb a véleménye: az soha nem volt Magyarországon, a 15. század végén az oltárokra szorult. Pordenone és Licinio nevét ismerte, itt legalább felcsillant a szeme. Egyébként pedig a magyarországi portrék „elszomorító benyomás"-t tettek rá; a tehetséges magyar festők elmentek innét, mint Kupeczky János vagy Mányoki Ádám — persze sok jót róluk sem tudott mondani. A szobrászat síremlékekből áll; a nagyszombati érseki emlékművek közül különösen Forgách Ferencé (ti615) és Lósy Imréé ("fl642) borzasztotta el, és csak néhány vitézi síremléket fogadott el középszeréi német mester munkájának. Mindent összevetve, Pulszky Ferenc kegyetlenül, egyetemes mércével — a kézikönyvek és a nagy művészeti gyűjtemények legmagasabb mércéjével - mérte a magyar művészeti jelenségeket, így azután a reneszánsz emlékeiből jószerint csak az itáliai importdarabok érdemelték ki a szimpátiáját, leszámítva néhány hazai produkciót. Véleménye általában lesújtó volt. Az a szomorú igazság azonban, hogy nem ismerte az anyagot azon a szinten sem, amelyiken akkor lehetett volna, pusztán a szakirodalom lapján. Építészeti adatai egy részét például Myskovszky Viktor nem éppen színvonalas közleményeiből merítette, Mátyás udvarának művészeit pedig csak Vasari nyomán ismerte, továbbá — és ez az igazán meglepő — sokszor híres műértőképessége is csődöt mondott. Nagy kár, hogy nem foglalkozott legalább egyes darabokkal részletesebben, elmélyülten - miközben virtuóz módon felépített a Nemzeti Múzeumban egy úgyszólván tökéletes görög szobrászattörténeti gipszmásolat-gyűjteményt.

73 Éber László tanulmányai a reneszánsz kőfaragványokról Nem Pulszky volt az egyetlen, aki nem kért a „bajuszos" magyarságból, de nem az ő válasza volt az egyetlen lehetőség. Kevésbé ismert, hogy Éber László (1871—1935) a 19—20. század fordulóján több részletes cikket is írt a hazai kora reneszánsz kőfaragványokról.

74 1898-ban az Archaeologiai Értesítőben közölte a Nemzeti Múzeumban őrzött darabokat,

73 és 1900-ban a Lübeckben megrendezett művészettörténeti kongresszuson is ismertette őket.

7í> Négy évvel később a Budapest Régiségeiben egész sorát publikálta a faragványoknak

77 — ehhez az alkalmat az adta, hogy a budai királyi palota Hauszmann-féle bővítése során újabb reneszánsz kőemlékek bukkantak elő a föld alól.

78 1913-ban a váci székesegyház szentélykorlátjáról írta meg a máig alapvető publikációt.

79 Pontosság, nagy anyagismeret jellemzi írásait, valamint a friss szakirodalom használata. Amilyen a normális művészettörténet-írás, hogy Marosi Ernőt parafrazeáljuk, normális körülmények között. Később — részben már mellőzöttsége évei alatt — a késő reneszánsz és a barokk emlékekkel is foglalkozott; az almakeréki Apafi-tumba első, magisztrális publikációja is tőle származik,

80 akárcsak a szigetvári Dorffmeisterfreskóké.

81 O is azok közé tartozik, akikről minél többet szeretnénk megtudni; de a személyére vonatkozó források ma még jórészt ismeretlenek. Hekler Antal és a magyar reneszánsz Hekler Antal reneszánsz-képe legrészletesebben összefoglaló művéből derül ki, az 1934-ben megjelent A magyar művészet történetéből.*

2 Nem kevés teret szentelt neki; arányaiban talán többet, mint előtte bárki. O is a protoreneszánsszal kezdte a történetet, a Zsigmond-korral, az olasz—magyar szellemi és művészeti kapcsolatokkal. „Bármily fontosak is ezek a részjelenségek, mint a magyar renaissance előkészítői, az elhivatott vezéregyéniség egységes lelki irányítása hiányzott mögöttük. Ezt az egységes irányítást a renaissance-kultúra nagy magvetője, Corvin Mátyás hozta meg, aki »minden megnyilatkozásában mint a nemzeti öntudat képviselője szerepelt«. A művészeknek adott megbízásoknál s a Buda kiépítésére vonatkozó nagyszabású városterveknél elsősorban a király és az ország dicsőségének szempontja vezérelte. Felfogása szerint a művészet a nemzeti kultúröntudatnak éppoly integráns része, mint az irodalom. Mikor Mátyás ilyenformán a művészi alkotó munkát is belé akarta gyökereztetni a nemzeti öntudatba, olyan törekvések szószólója lett, melyek teljes megvalósulását csak a XIX. század hozta meg."

83 Hátborzongató fordulatok: 1934-et írtak ekkor. A folytatás sem rossz: Mátyás „[ujralkodása az olasz kultúra teljes diadalát jelentette. Nincs még egy ország Európában, hol a renaissance ily korán és ily szélesen és mélyen gyűrűzve terjedt volna el. S jellemző, hogy az új irány apostolai úgy szólván kivétel nélkül a színmagyar rétegekből kerültek ki."

84 Hekler kétségkívül nacionalista és a magyar kultúrfölény hirdetője volt. Amikor azután az elvi alapvetésről áttér a konkrétumokra, meglepő módon sorra Balogh Jolán adataival találkozhatunk: előttünk áll szinte az egészjói ismert konstrukció is. Úgy, ahogyan az a Magyar Művészet 1933—1934-