Mikó Árpád – Verő Mária - Jávor Anna szerk.: Mátyás király öröksége, Késő reneszánsz művészet Magyarországon (16–17. század) 2. kötet (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2008/4)

Tanulmányok - Kiss ERIKA: Ötvösművek a 16-17. századi Magyarországon

nált luxuscikkek, kis dísztárgyak) beszerzésében döntően a személyes vásárlás dominált.

53 Az ezüst edények (asztali ezüstök, liturgikus eszközök) esetében gyakrabban találkozunk egy megbízott udvari ember vagy a célhelyen működő állandó megbízott,^/acíor közreműködésével beszerzett javakkal. Utóbbiakat élelem, csemegék, az udvarnép, katonaság szükségére szánt ruházat, textília vásárlásával is megbízhatták. A vásárlások színtere, de a műveltetés struktúrája is bekapcsolódott a nagy európai áramba, melyben a magyar főurak a sok „fogyasztó" között egyenrangú szereplők voltak. Igényük, az általuk használt művek igazodtak a birodalomban mindenütt megfigyelhető fő irányzatokhoz. Ha a klasszikus Kunst- und Wunderkammer-úpusú gyűjtéssel csak néhány nyugat-magyarországi főúr esetében számolhatunk is, általánosak voltak az ilyen gyűjteményekben megjelenő ötvösművek a királyság urainak tárházaiban. így például a különböző gyógy- vagy éppen mágikus tulajdonságokkal felruházott drágakövekből csiszolt, aranyba-ezüstbe foglalt díszedények, drágaköves ékszerek. Az inventáriumok alapján azt mondhatjuk, hogy többnyire lépést tartottak a viselet, az ötvösség területén kibontakozó, váltakozó divattal. Ékszereik, ezüstműveik között igen hamar megjelennek a korszak újdonságai. Mindez az itteni főuraknak nem csak az ötvöstárgyakhoz való viszonyára jellemző. Jelentős az általuk megtett utak szerepe is, melyek alkalmával megismertek idegen vidékeket, köztük különböző udvarokat, kincstárakat. A királyságban lévő udvarok ötvösművei között jelentős számban voltak olyanok, melyek a korszak legjelentősebb európai ötvösközpontjaiban készültek. A 16. században és a 17. század első harmadáig különösen Nürnbergnek voltak jelentős kereskedelmi kapcsolatai Magyarországgal.

34 A 17. századtóljutnak egyre nagyobb szerephez az augsburgi ötvösök, órások, drágakőcsiszolók, akiknek fontos felvevőpiaca volt a rendszeres birodalmi gyűlések, a Reichstag alkalmával a városba jövő idegenek „fogyasztása". A távolsági kereskedelembe való bekapcsolódásukra jó példa a kora újkori nagy kereskedőházak, mindenekelőtt a Fuggerek működése.

35 A 16. században a Fuggerek már rendszeresen kereskedtek ötvösművekkel, egyes udvaroknak szinte udvari szállítói lettek.

56 A kereskedőházak mellett a 16. század második felétől az ezüstkereskedők, ajubilérek megjelenésével is számolnunk kell a Magyar Királyság, de Erdély területén is. A német Juwelier (ékszerész) szóból torzított jubilér kifejezés a királysági és az erdélyi forrásokban egyaránt előfordul. Nevükkel ellentétben valószínűleg nem művelő, kézműves mesterek voltak, hanem a kész művek, valamint drágakövek, gyöngyök közvetítői, árusítói. Batthyány Ádám bécsi vásárlásairól szóló feljegyzései között szereplőkből következtethetünk arra, hogy megkülönböztették a kereskedőt a készítő ötvöstől.

57 Elsősorban az erdélyi források alapján következtethetünk arra, hogy nem egyszerű házaló kereskedő voltak, hanem akár komoly vállalkozást is mozgathattak.

38 Ehhez mindenekelőtt tőkére volt szükségük, melyet részben az ötvösművek forgalmazásából halmozhattak fel. Legalább ilyen fontos lehetett azonban, hogy ők is rendelkeztek — legalábbis gyakorolták a nemesfém felvásárlásának jogával. A jubiléreknél váltották be a ruházatról lefejtett, nemesfém tartalmú csipkékből, skófiumból, zsinórokból kiégetett ezüstöt is.

59 Jellemzően a nyugati országrészben találni erre példát, hiszen a gömöri bányavárosok környékén vagy Erdélyben élők a pénzverő held. A brassói ötvös céh behívójelvénye (hátlap), 1556 (Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum) lyekre vitték beváltani nemesfémüket.

60 A jubilérck a fejedelemség és a királyi országrész udvaraiba egyaránt szállítottak. De míg Erdélyben inkább ékszerekkel kereskedtek, addig a Magyar Királyság területén többnyire ezüstedényekkel kapcsolatos ügyekben találkozunk említésükkel. Az üzletet megköthették külföldön — többnyire Bécsben —, Erdélyben viszont gyakrabban ment helybe a kereskedő.

61 A 17. században frankfurti, berlini és lengyel ezüstkereskedők említésével is találkozunk a hazai írott emlékekben. A Magyar Királyságra és Erdélybe exportként eljutott augsburgi ötvösművek egy része a kereskedők által forgalmazott tucatáru volt, melyeket a birodalom nagyobb vásáraiban is be lehetett szerezni. A Magyar Királyság leggazdagabb, legelőkelőbb urai azonban mint közvetlen múveltetők, megrendelők is felléptek. Néhány család esetében a források és a szerencsésen fönnmaradt tárgyak a bizonyítékai ennek az együttműködésnek. Az Augsburgban készíttetett művek között voltak olyanok, melyek a sajátos magyarországi helyzettel hozhatók összefüggésbe. Az asztali használati ezüstedények vásárlása, szállítása a középkor óta kívül esett a megrendelőötvös közvetlen viszonyán. Már a középkorban e tárgyakkal kapcsolatban jelennek meg a szállító kereskedők (marchandmercier), akik részt vettek a mű finanszírozásában is. E műveket a középkortól egészen Diderot Enciklopédiájáig grosserie-nek nevezték. A magyar főurak, főpapok udvarának is szüksége volt nagy mennyiségben tálakra, tányérokra, ivóedényekre. Ehhez azonban ők rendelkeztek ezüsttel, vagy legalábbis hozzá tudtak jutni a nyersanyaghoz. A bécsi csá-