Mikó Árpád - Verő Mária - Jávor Anna szerk.: Mátyás király öröksége, Késő reneszánsz művészet Magyarországon (16–17. század) (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2008/3)
Katalógus - I. A JAGELLÓ-KOR: VÁLTOZATOK NÉHÁNY TÉMÁRA - VÉGH ANDRÁS: Reneszánsz kőfaragványok és terrakottaelemek a Jagelló-kori Budán. Egy várbeli lakóház és leletei
népcsoportot sem. Különösen igaz ez a 14. század végétől, amikor az ábrázolásokon a turbánok és fejfedők rendkívül sokféle változata terjed el, és a bibliai zsidókon, pogányokon, perzsa vagy egyéb orientális figurákon, vagy akár a görög és római antikvitás alakjain is előfordul; elsősorban az idegenséget fejezi ki (MELLINKOFF 1993, 90-91). A váci domborművön a női figura fejfedője tehát jelezhet orientális, antik vagy bibliai szereplőt. A domborműrészleten látható, másik alak hajába markoló kézről nem dönthető el egyértelműen, férfi vagy női figurához tartozik-e. A földön fekvő alak hajába markoló kéz az antik csatajelenetekről származó képi toposz; utóbbiak kompozíciós elemek tárházaként szolgáltak a reneszánsz művészei számára mind a mozdulatokat, mind a figurák kombinációit tekintve (BOBER -RUBINSTEIN 1986, 31-32, 175). A motívum legszélesebb körben ismert példája Botticelli Rágalom című festményén látható, amely egy Lukianos által írt, és a 15. században kedvelt ekphrasis alapján készült (GOMBRICH 1972; CAST Í98Í).A váci terrakotta dombormű a nőalak viselete és a kompozíció, a három figura mozdulatai alapján lehet a Botticelli-képhez hasonlóan allegorikus jelenet, de a motívumot akár alkalmazhatták bibliai (pl. Judit és Holofernész) vagy mitológiai tárgyú ábrázoláshoz is. A töredék a jelenet túlságosan kis részletét hordozza ahhoz, hogy a témát biztonsággal meg lehessen határozni, így tehát az nem visz közelebb a dombormű eredeti funkciójához. A kivitelezés egészében arra utal, hogy befejezett munkáról, nem vázlatról van szó. A relief az alak torzulása és az ideális nézőpont alapján valamivel szemmagasság felett helyezkedhetett el, falra vagy valamilyen berendezési tárgyra illeszthető díszítő panel lehetett. Festés nyoma szabad szemmel nem fedezhető fel. Bár az égetett agyagból készített plasztika a kőben szegény, észak-itáliai területeken az egész középkor folyamán jelentős szereppel bírt, a 15. század elejétől - párhuzamosan feltűnésével a reneszánsz traktátus-irodalomban — a toszkán gyakorlatban is előtérbe került, elsőként Ghiberti műhelyéhez köthetően (MARTINI 1978, 207-224; PAOLUCCI 1980, 67; BOUCHER 2001,102). A kicsinyített vagy a kész műnek megfelelő léptékű terrakottamodellek a firenzei szobrászok műhelyeiben az 1460-as évektől válnak általánossá. A modell az alkotás során többféle szerepet is betölthetett: lehetett a folyamatot összegző kész mű, mint például Benedetto da Maiano műhelyében, de a kompozíció egészének és az egyes részleteknek a kidolgozása is történhetett terrakottamodellek során keresztül, erre példa a Verrocchio-műhely gyakorlata. A tervezett műnél kisebb léptékű plasztikus modellek egyben referenciaként is szolgálhattak a megrendelő számára (MYSSOK 1999, 15-16, 23-24, 81-113; BOUCHER 2001, 8, 110, 120, 126-128, 134-138, 142-145). Ghiberti, majd Donatello környezetéhez vezetnek az önálló monumentális terrakotta-szobrászat gyökerei is. A kőfaragással, bronzöntéssel foglalkozó műhelyekben készültek kerámiaszobrok is, így egy-egy tárgy esetében vitatott, hogy kiöntésre szánt modellről vagy kész terrakotta alkotásról van-e szó (RADCLIFFE 1992,117-123; BOUCHER 2001,140). Az önálló, monumentális szobrok készítésével párhuzamosan a nagyobb firenzei műhelyekben már a 15. század elejétől kihasználták a negatív formával történő sorozatgyártás lehetőségét, és a stukkóból, festett terrakottából készült, kisebb léptékű, viszonylag olcsó alkotásokat sokszorosították, 1-5 1-5 a felületek egyedi megmunkálásával, kifestésével. Többnyire magánájtatosság céljára szolgáló, kisebb domborműveket, szobrocskákat készítettek így, valamint all'antica homlokzati és belsőépítészeti díszítőelemeket: vázákat, címereket, trófeákat, frízeket, a della Robbia műhelyben az 1440-es évektől mázas kivitelben is. A della Robbiákon kívül Verrocchio, Pollaiuolo, Michelozzo műhelyéből is került ki sokszorosított terrakotta (BOUCHER 2001,6-7,14,104,112,118,154; MARTiNi 1978,207-224; SCALINI 1980,100-101; MYSSOK 1999, 34). Különösen a 15. század utolsó negyedétől nőtt meg a kereslet, a 16. században több, sorozatgyártásra specializálódott műhely is működött (BOUCHER 2001,19-20; SCUDIERI 1980, 103). A dombormű-töredéket a közel ép figura megjelenítésének sajátosságai — könnyed, lebegő mozdulatok, finom, nyúlánk alak, levegőben úszó, hullámos hajfürtök - egy a 15. század harmadik harmadának firenzei művészetében általánosan elterjedt, a festészeti, grafikai, plasztikai műfajokban egyaránt jelen lévő, pl. Botticelli, Filippino Lippi, Pollaiuolo, Benedetto da Maiano nevével jellemezhető stíluskörhöz kötik. A hasonló szélfútta ruharedők, elöl-hátul felduzzasztott ruhaderék grafikákon, festményeken az 1460-as években már általános, plasztikákon Verrocchio Forteguerri-síremléke (1481/83-tól) nyomán válik jellemzővé. Mind a váci dombormű technikai és stílusbeli jellegzetességei, mind Báthory Miklós személyes és udvara kulturális kapcsolatainak iránya megengedi azt a feltételezést, hogy a tárgy firenzei mester munkája lehet az 1400-as évek utolsó másfél évtizedéből. MD MRTXIII/2, 415-416, 31/2Í. sz. lelőhely.
