Mikó Árpád - Verő Mária - Jávor Anna szerk.: Mátyás király öröksége, Késő reneszánsz művészet Magyarországon (16–17. század) (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2008/3)

Tanulmányok - Ács PÁL: A késő reneszánsz meglazult pillérei: sztoicizmus és manierizmus az irodalomban

ha egyszer Wölfflinből indultak ki? Márpedig tévedésnek számított a reneszánsz és a manierizmus közötti ellentétek túlértékelése. Hiszen Häuser Arnold iránymutatásai szerint a manierizmus a reneszánsz válsága volt! Voltaképp része, folytatása, nem pedig megtagadása a reneszánsz eszményeknek. Wölfflin szemléletes kategóriái azonban rendre áttörték az ideológiai korlátokat. Köztudomású, hogy a baseli professzor ellentétpárjai a reneszánsz és a barokk eltérő vonásait szemléltetik, a manierizmus ott szóba sem kerül. Akik tehát a reneszánsz kompozíció „manierista" felbomlását a barokk felé mutató jelként értékelték, csökkentették a manierizmus barokktól újra elkülönített „interregnumának"

123 jelentőségét. A barokk és a manierizmus közti határkövek elmozdítása súlyos véteknek számított, ami ellen Häuser Arnold nem győzött eléggé hadakozni. „Barokk és manierizmus ilyetén összekeverése az irodalomban nem csekélyebb ősre tekinthet vissza, mint Wölfflin" — írta a manierizmusról szóló könyvében; itt is fenntartva Wölfflin „ahistorikus" szemléletével szembeni aggályait.

124 Bőséggel értekezett már erről korábban is, nagyszabású művészetszociológiai szintézisében, kifogásolva, hogy Wölfílinnél „a 17. század művészete csaknem kizárólag a reneszánsz dialektikus ellentétének és nem folytatásának látszik".

12

'' Ezt a wölfflini „tévedést" a 20. század talán legnagyobb művészettörténésze, Erwin Panofsky is osztotta, amikor híres Idea-könyvének manierizmus-fejezetében nem tett éles különbséget manierizmus és kora barokk között: „Hiszen éppen az jellemzi a szóban forgó korszak kultúratudatát, hogy egyszerre forradalmi és hagyományőrző, miközben a művészi hajtóerők elkülönítésére és egységesítésére ösztönöz: míg a reneszánsz mindenáron szakítani akart a középkorral, addig a korai barokk egyszerre szeretné a reneszánszot meghaladni és folytatni".

126 — Megváltoztatva, ami megváltoztatandó, elmondhatjuk mindezt Rimayról és íróbarátairól, valamint az 1960-as évek ideológiailag bizonytalankodó manierizmus-értelmezőiről is. Akik a kultúra társadalmi determináltságában hittek, többnyire igyekeztek a reneszánszhoz kapcsolni a manierizmust, akik viszont a művészet autonómiáját hirdették, azok egyre inkább hajlottak arra, hogy a barokkhoz kössék. Nem véletlen, hogy a Panofskyhoz közel álló Ernst Gombrich volt az, aki a legélesebben elhatárolódott Häuser szociológiai alapú művészetszemléletétől — és a marxista művészetkritikától általában.

127 Aki tehát Wölfflinből magyarázta a manierizmust, az nem elválasztani, inkább közelíteni kívánta egymáshoz a két hasonnemű irányzatot. Ez a már-már meghaladottnak és eltemetettnek hitt Wölfflin- és Panofsky-féle művészetelmélet később mégiscsak tartósnak bizonyult, mert a művészi formákból, vagyis nagyon makacs tényekből indult ki. A forradalmiság helyett szándékosan választotta a hagyománytisztelet útját. Ennek végső soron nem is látta kárát. Talán éppen ez idézte elő a manierizmus-fogalom bukását. Jegyzetek 1 KECSKEMÉTI GÁBOR: Rimay retorikai nézeteinek forrásai és összetevői. Irodalomtörténeti Közlemények 109 (2005), 242. 2 HAUSER ARNOLD: A modern művészet eredete. A manierizmus fejlődése a reneszánsz válsága óta (1964). Ford. GÖRÖG LÍVIA. Budapest 1980. 3 WESSELY ANNA: Häuser Arnold (1892-1978). Enigma 13 (2006), 299-314. 4 A manierizmus fogalomtörténetének Goethétől Dvohikig számított korai szakaszáról jó összefoglalást ad HOFMANN, WERNER: A modern művészet alapjai. Bevezetés a modern művészet szimbolikus formáinak világába (1966). Ford. TANDORI DEZSŐ. Budapest 1974, 111-121; A korai értelmezések közül a jelentősebbek: RiEGL, ALOIS: Die Entstehung der Barockkunst in Rom. Wien 1908; BUSSE, HEINRICH: Manierismus und Barockstil. Liepzig 1911; Dvorak 1919—20-as manierizmus-előadásait Id.: DVORAK, MAX: A művészet szemlélete.Válogatott tanulmányok. Szerk. RADNÓTI SÁNDOR. Ford. VAJDA MIHÁLY. Budapest 1980, 217—330; Uő.: Kunstgeschichte als Geistesgeschichte. München 1924; SCHLOSSER,JULIUS: Die Kunstliteratur. Ein Handbuch zur Quellenkunde der neueren Kunstgeschichte. Wien 1924, PANOFSKY, ERWIN: Idea. Adalékok a régebbi művészetelmélet fogalomtörténetéhez (1924). Ford. SZÁNTÓ TAMÁS. Budapest 1998,42-56.Vö. PRAZ, MARIO: Mnemosyne. The Parallel between Literature and the Visual Arts. Princeton 1970; KLANICZAY TIBOR: Manierizmus szóban és képben. In: Uő.: Stílus, nemzet és civilizáció i. m. (52. j.), 207—223. 5 HAUSER ARNOLD: Változatok Lukács György tertium datur-témájára. Előadás a Magyar Tudományos Akadémián - 1977. In: Uő. : Találkozásaim Lukács Györggyel. Budapest 1978, 97. 6 Häuser i. m. (2.J.), 148. 7 GARAUDY, ROGER: Parttalan realizmus. Ford. LAKITS PÁL. In: Parttalan realizmus? Budapest 1964,9-187. 8 KLANICZAY TIBOR: A magyar későreneszánsz problémái (Stoicizmus és manierizmus). In:Uő.: Reneszánsz és barokk. Budapest 1961,303-339. 9 A magyar irodalom története 1600-tól 1772-ig. Szerk. KLANICZAY TIBOR. Budapest 1964 (A magyar irodalom története. Szerk. SÓTÉR ISTVÁN, 2). 10 VARGHA ANNA: Iustus Lipsius és a magyar szellemi élet. Budapest 1942 (Értekezések a magyarországi latinság köréből, 7); SAUNDERS, JASON LEWIS: Justus Lipsius. The philosophy of Renaissance Stoicism. New York 1955; OESTREICH, GERHARD: Antiker Geist und moderner Staat bei Justus Lipsius (1547—1606). Der Neustoizismus als politische Bewegung, hrsg. von MOÛT, NICOLETTE. Göttingen 1989 (Schriftenreihe der historischen Komission bei der bayerischen Akademie der Wissenschaften, 38); ENENKEL, KARL: Humanismus, Primat des Privaten, Patriotismus und Niederländischer Aufstand: Selbbildformung in Lipsius' Autobiographie. In: Lipsius in Leiden. Studies in the Life and Woks of a great Humanist on the Occasion of his 450th Anniversary. Ed. ENENKEL, KARL, HEESAKKERS, CHRIS. Leiden 1997, 13-45. 11 MOUT, NICOLETTE: „Dieser einzige Wiener Hof von Dir hat mehr Gelehrte als ganze Reiche Anderer". Späthumanismus am Kaiserhof in der Zeit Maximilians II. und Rudolfs II. (1564-1612). In: Späthumanismus. Studien über das Ende einer kulturhistorischen Epoche. Hrsg. von HAMMERSTEIN, NOTKER und WALTHER, GERRIT. Göttingen 2001, 46-64; LANDTSHEER, JEANINE DE: Justus Lipsius and Carolus Clusius. A flourishing friendship. In:The world ofjtistus Lipsius: A contribution towards his intellectual biography. Proceedings of a colloquium held under the auspices of the Belgian Historical Institute in Rome (Rome, 22-24 May 1 997). Bulletin de l'Institut Historique Belge de Rome 68 (1998), 273-295.