Mikó Árpád - Verő Mária - Jávor Anna szerk.: Mátyás király öröksége, Késő reneszánsz művészet Magyarországon (16–17. század) (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2008/3)
Tanulmányok - Ács PÁL: A késő reneszánsz meglazult pillérei: sztoicizmus és manierizmus az irodalomban
ÁCS PÁL A KESO RENESZÁNSZ MEGLAZULT PILLEREI: SZTOICIZMUS ÉS MANIERIZMUS AZ IRODALOMBAN A manierizmus divatja A manierizmus — különösen az irodalomtörténetben — divatjamúlt, elkopott fogalommá vált. Persze nem az eszmekörébe vont alkotások, Montaigne,John Donne, Góngora vagy Rimay János művei avultak el, hanem az a szemlélet, amely manierista vonásokat vélt felismerni a 16—17. század fordulójának írásművészetében. A kényesebb ízlésű kutatók manapság még a manierizmus említését is kerülik. Ha mégis úgy adódik, hogy kénytelen-kelletlen le kell írniuk ezt a szót, akkor azon mód szabadkoznak is, óvatosan körülkerítve azt a szűk kis teret, ahol — szigorú megszorításokkal - ez a kategória mégiscsak alkalmazható. ' Talán néhányan még emlékszünk arra, hogy mennyire másként volt ez harminc-negyven évvel ezelőtt. Aki az 1960as-70-es években járt egyetemre, lépten-nyomon a manierizmusba — de legalábbis annak lelkes magyarázóiba — ütközött. Kifejezetten divatosnak számított akkoriban a manierizmus kérdéseivel foglalkozni. Häuser Arnold vaskos monográfiája, amelyre ma már nemigen illik reflektálatlanul hivatkozni, afféle kultuszkönywé vált, annál is inkább, mert kezdetben szinte senki sem olvasta: magyar fordítása csak 1980-ban jelent meg. 2 A könyv körüli szellemi izgatottságot fokozta az a tény, hogy szerzője magyar származású, Lukács György ifjúkori tanítvánva, nyugati emigráns marxista volt, aki több mint ötven évig élt távol hazájától. 3 Köztudomású, hogy Häuser manierizmus-értelmezésének kiindulópontja a „reneszánsz válsága" volt.Jól ismert az a körülmény is, hogy a manierizmus (képző)művészettörténeti kategóriaként alakult ki, már Häuser Arnold működése előtt. 4 A kiváló művészetszociológus egész koncepciója a baloldali értelmiség értékvesztésének megrázkódtatásaiból ered. „A reneszánsz krízise a humanizmus csődje. Fejlődésének lelassulásában, sőt időnként megszakításában, a nagy világnézeti szintézis — a klasszikus ókor és a keresztény középkor összeegyeztetése a jelen igényeivel — válik egyszer és mindenkorra problematikussá. Erkölcsi értelemben a reneszánsz krízisében a sztoikus bölcsességnek a keresztény moralitással és az emberi szolidaritással való összehangolásának sikere forog kockán. Az uralkodó kultúrértékek fenntartása és folytatása az isteni és emberi rend, a vallás és jog, a kötelesség és hajlandóság egységén múlik" — mondta Hauser Arnold. 5 Aki tehát akkoriban Magyarországon manierizmusról beszélt, az többkevesebb joggal „másként gondolkodónak" érezhette magát. A „reneszánsz válságába" mintegy beleíródtak a szocializmus krízisjelenségei is. Igen jellemző egyszersmind, hogy a „létező szocializmus" kritikusai ekkor még viszonylagos konszenzussal nevezhették a baloldali eszmekört a 20. század „humanizmusának". Kevesen sejtették, hogy a 60-as évek válsága később olyan bukásba torkollik, amely a szocializmus létező változatával együtt elsodorja annak „emberarcú" ábrándképét is. Ha tehát azt kérdezik tőlünk, hova tűnt a manierizmus utáni eleven érdeklődés, erre azt válaszolhatjuk: ugyanoda, ahová a 60-as évek baloldali mozgalmai. Az értékválság logikus következménye lett az értékelés alapjainak meglazulása, végső soron az értékek nivellálódása: „jó vers", „rossz vers" — lassacskán megmosolyognivaló, avítt kategóriákká váltak a régi magyar irodalom kutatóinak szemében. Sőt, egyre inkább dicséretesnek számított a minden szellemiséget nélkülöző szövegekkel való foglalatoskodás, olyanokkal, amelyeket eladdig „a kutya se ismert". Az pedig, hogy a több évszázados alkotások „inához szóló" tartalmakat közvetíthetnének, netán „megszólíthatnák" a jelenkori olvasót — nevetséges, szentimentális ömlengésnek hatott. Az egymást követő új pozitivista és strukturalista áramlatok előbb az esztétikumot, a kvalitást, később a jelentést is lefejtették az irodalomról, csak a művek élettelen csontváza maradt: a metrum és a retorikai apparátus. Nem meglepő, hogy negyven-ötven év távolából már jószerével nem is érthető, miért volt valaha olyan vonzó a manierizmusról bölcselkedni. Nem lehet csodálkozni azon sem, hogy az egykor hatalmas hullámokat kavaró manierizmus-vitát ma már sokan a levitézlett marxisták belterjes kötözködésének érzik; joggal vélelmezve, hogy ez a diskurzus valójában a hegeli elidegenedés-elmélet kultúrkritikai vetülete volt: „A manieristák nemcsak elidegenedettnek érzik magukat, idegennek akarnak megmaradni e világban, sőt annak akarnak hatni is" — írja Hauser Arnold. 6 Emlékszünk arra, hogy a „parttalan manierizmusról" folytatott diszkusszió jól beleilleszkedett a „parttalan realizmus"jegyében 1963-tól kibontakozó marxista megújhodás áramlataiba.' A hosszan elhúzódó manierizmus-vita voltaképpen a modern művészet védelmében folytatott kelet-nyugati értelmiségi polémiát helyezte történeti síkba. Akik akkor a „tiszta reneszánsz" művészeteszmény mellett a „deviáns" és „dekadens" manieristák alkotásaiban is értéket láttak, ugyanazt tették, mint akik a sematikus realizmus-felfogást bírálva Picassót, Kafkát, vagyis az „elfajzott" művészetet is igyekeztek beemelni a „haladó" kultúrhagyományok közé. Mindez részben válasz volt Hruscsov hírhedt „kakofónia"-beszédére, amelyben élesen támadta a fiatal művészek modernista törekvéseit: „Mi az, hogy dodekafónia?! Biztosan olyan, mint a kakofónia..."
