Mikó Árpád - Verő Mária - Jávor Anna szerk.: Mátyás király öröksége, Késő reneszánsz művészet Magyarországon (16–17. század) (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2008/3)

Katalógus - XI. ÖTVÖSMŰVÉSZET MAGYARORSZÁGON

XI-127 tésekkel mintázott zománcdekoráció díszíti. A fejrészt követő, egyenletesen karcsúsodó ívek felső harmadánál zsanérok rejlenek, melyek a kígyó szájánál beakasztható kampók nyitását teszik lehetővé. E flilbevalótípus a 17. század elejétől vált népszerűvé, s a nemzetközi emlékanyagban számos változata ismert. Gyakorta egészítették ki különféle (például csepp alakú) függelékkel is. Az itt alkalmazott fehér- és különösen kékalapú felülfestett zománcok aranyalapú készítési technikájának kifejlesztője a Chateaudun-ben működő Jean Toutin (1578— 1644) volt.Tevékenysége nyomán a 17. század harmincas éveitől terjedt el szélesebb körben Európa-szerte e látványos zománctechnika. si XI-128 XI-128 Pelikán (ismeretlen dísztárgy oromzati díszítménye) Magyar (?), 17. század második fele Tűzaranyozott ezüst, smaragd, almandin (?); m.: 7,9 cm, sz.: 4,6 cm, mé.: 3,8 cm Budapest, Iparművészeti Múzeum, Ötvös Osztály, ltsz.: E.65.68.1 (Ej. 250) A széttárt szárnyú madárfigura szárnyait és testét smaragdok, mellét vörös ékkövek ékesítik. A változatos formájú és méretű, táblásán csiszolt drágakövek zárt foglalataikkal csavarosán rögzülnek az üreges öntésű, cizellált, aranyozott madártestre. A madár jellegzetesen lehajló, mellét tépő fejtartása, valamint a szimbolikus drágakőkiosztás a „fiait önnön vérével életrekeltő" pelikán jellegzetes — a 17. században gyakran ábrázolt — típusára utal. Ezzel el is vethetjük a madár főnixként való azonosításának időközben felmerült lehetőségét. A jelen állapotában funkcióját vesztett madárfigura eredetileg vélhetően egy fedeles serleg koronázó díszítménye lehetett. Bizonyára ezzel függ össze a madár alsó testén tátongó lyuk, melybe a valamikori fedélrész kiálló ellendarabja csatlakozott. A számos sérülés, kőhiányok, letört darabok között megfigyelhető a két láb között egy letört csonk, mely nagy valószínűség szerint a pelikán fiát, esetleg fiait tartotta. Az Esterházy-javak 1725. évi fraknói leltárában a fenti pelikánra is ráismerhetünk: „.. .Item más vörös Tokban Aranyban foglalt Jáspis kübül való Lábos Pohár, melynek a fölső részén egy szép arany Pellicany egy fiával a melle rubintos, a Szárnya Smaragdos." SI EGY ELJEGYZÉSI NYAKÉK FRAGMENTUMAI AZ ESTERHÁZY-KINCSTÁRBÓL Az Esterházy-kincstárban fennmaradt ékszerek között több olyan példány is szerepel, amelyről erősen gyanítható, hogy egykor egy ún. eljegyzési nyakék részét képezte. Erre utaló jelzésként még „nyaklánc-részlet"-elnevezés szerepelt az 1923-as (letéti szerződéshez készült) műtárgy-jegyzék két tételénél, melyeket kartonjaikon már „Kettős függő", illetve „Boglár" néven (Id. XI-130, Í3Í) „vésett kőbe" a múzeumi nyilvántartás. Ez nem is csoda, hiszen az eredeti összefüggésükből kiragadott darabokat önálló ékszerekként próbálták értelmezni muzeológus elődeink. Szakmánk sajnos hajlamos a nem kellően attraktív, ráadásul felderített történeti összefüggések, forrásemlítések és effélék híján való műtárgyakat eltemetni a múzeumi raktárak mélyén. E két tárgy is erre a sorsra jutott kiállítások, közlések hiányában, mivel nem tartoztak a kincstár legveretesebb művei közé. Nem így az a további két ékszer, melyek az Esterházy-kincstár legtöbbet kiállított és publikált ékszerei közé tartoznak. Kartonjaikon és az 1923-as jegyzékben csupán ,,násfa"-ként neveztetnek, ám szoros hasonlóságuk okán rendre „eljegyzési násfapár" elnevezés alatt szerepelnek a kiállításokon, így jelenleg is az