Mikó Árpád - Verő Mária - Jávor Anna szerk.: Mátyás király öröksége, Késő reneszánsz művészet Magyarországon (16–17. század) (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2008/3)

Katalógus - XI. ÖTVÖSMŰVÉSZET MAGYARORSZÁGON

XI-64, 69,70 requines indakeretbe fogott szárnyas angyalfejek gyümölcsfüzérekkel felváltva alkotnak aranyozott, cizellált sormintát. Ez utóbbi és az aranyos talprész közötti palástrész ezüstszínű. Rajta kerek koszorú-keretben vésett „ANDREAS * CZEKIUS • ORBAI • 1675" felirat jelöli az egykori tulajdonost, aki vélhetően a 17. században kihaló székely nemes Orbai család egyik utolsó tagjával azonos. SI XI-69 Talpas pohár Michael Schwarz, 160 körül, Brassó (KŐSZEGHY 1936,223. sz.) Részben aranyozott ezüst, vert, poncolt, cizellált; m.: 16,8 cm; talpátm.: 6,2 cm Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, Otvösgyűjtemény, ltsz.: 1955.279.C. KE XI-70 Talpas pohár Martinus Weiss senior, 17. század közepe, Brassó (KŐSZEGHY 1936,199. sz.) Aranyozott ezüst, vert, cizellált, poncolt; m.: 17 cm; talpátm.: 7,1 cm Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, Otvösgyűjtemény, ltsz.: 1953.33. XI-71 Talpas pohár Johannes (Hans) Mautner alias Starckmann senior, 17. század utolsó harmada, Brassó (KŐSZEGHY 1936, 234/b sz.) Egykor teljes felületén aranyozott ezüst, vert, cizellált, poncolt; m.: 25,7 cm; talpátm.: 13,8 cm Testén koszorúban kivakart címer, körirata: „STEPHANUS APOR ANNO 1681" Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, Otvösgyűjtemény, ltsz.: 1893.12. Kőszeghy tíz, Mautner jegyét viselő tárgyat ismertetett. Az elmúlt évtizedekben e sorozat tovább bővült. Ezek alapján az 1670-ben mesterré váló, de 1694-ben már elhunyt ötvös a század utolsó évtizedében az erdélyi főurak által sokat foglalkoztatott mestere volt. Repertoárja viszonylag szűknek mondható, elsősorban poharakat készített. Ezek között találunk talpas poharat és egybejáró típusba sorolhatóakat (3 pohár Mikes-címerrel, MNM, Sárospataki Rákóczi Múzeum). A fennmaradt emlékek között sajátos csoport a 17. század utolsó harmadából származó, a fejedelmi udvar közvetlen környezetéhez sorolható főurak címereit, nevét viselő poharak együttese. Várad 1660-os eleste után a fejedelmi udvar is délre, Fogarasba teszi át székhelyét. Az udvar ötvösmű-igényét elsősorban helyi és brassói, nagyszebeni ötvösök elégítik ki. A formák egyszerűsödése, az alkalmazott technikai paletta szűkülése figyelhető meg. Több, korábbról is ismert forma felnagyításával készült mű is ismert e korszak erdélyi ötvösségéből. Közöttük olyan típusok, melyek korábban „vá-