Mikó Árpád - Verő Mária - Jávor Anna szerk.: Mátyás király öröksége, Késő reneszánsz művészet Magyarországon (16–17. század) (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2008/3)

Katalógus - X. PORTRÉK

X. PORTRÉK x-i Krusics János magyar királyi főudvarmester Giuseppe Arcimboldo (1526-1593) (?); 1580 Vászon, olaj; 184 x 97 cm Felirata jobbra fent: „IOHANNES CRVSCHITZ | LIBER BARO ET. SAc(rae). CES(areae). | M(aiesta)TlS CONSILIARIVS ET | REGNI HVNGARLÏ SVPREMVS | MAGISTER CVRI/E ET. | ANNO. D. M. D. LXXX. | /ETATIS SWE ANNO | LV" Trencín,Trencianske múzeum, ltsz.: H 3097. Krusics János (1525—1580. július 9.) lupoglavai előnévvel előkelő és jelentős katonai érdemeket felmutató horvát nemesi családból származott, aki a 16. század közepén több horvát és szlavón kortársához hasonlóan a török délvidéki előrenyomulása miatt telepedett át Felső-Magyarországra (vö. PÁLFFY 2002, 114, 118-119). Itt a bányavidéki végek egyik legtapasztaltabb főtisztjeként azután fontos katonai pozíciókat töltött be: 1551-ben már csábrági (BoROVSZKY XI., 80), 1553—1562 között pedig korponai várkapitány, majd 1568— 1569-ben a dunán-inneni kerület és a bányavidéki végvidék ideiglenesen megbízott főkapitánya volt (PÁLFFY 1997, 270, 271). Korpona parancsnokaként 1562 áprilisában Szécsény alatt török fogságba esett, Konstantinápolyba vitték, ahonnan csak 1565 februárjában, a császári követek közbenjárására engedték szabadon (GÖMÖRJ 189 7,626). Utolsó katonai jelenlétére Korponán 1576 októberéből van adat (MATUNÁK 1901,6-7,15-21). Krusics Pálffy Péter leányának, Katalinnak a kezével lett a Hont vármegyei csábrági vár birtokosa, ahol többnyire élt, s amit 1561 előtt megújíttatott (MOL, U et C 100:18), de ugyancsak az övé volt Likava vára és uradalma Liptó vármegyében, aminek 1566-tól haláláig főispánja is volt. II. Miksa 1570. január 8-án, Prágában kelt diplomájával bárói címet adományozott neki (MOL A57,Vol. 3.967-968), 1575-ben pedig magyar királyi főudvarmesterré (Curiae regiae magister Regni Hungariae) tette meg, ezt a tisztséget haláláig viselte (FALLENBUCHL 1988, 131). Özvegyét Illésházy István vette el 1581-ben (PÁLFFY 2003,30), így minden bizonnyal ezzel a házassággal került Krusics képmása Trencsénbe, az Illésházyak családi arcképgalériájába. A trencséni vár 1678. december 10-én felvett szlovák nyelvű leltára Krusicsról két portrét említ, mindkettőt a „zöld palota" előtti helyiségben (WATZKA 1957). Ezek egyike a fennmaradt egész alakos ábrázolással lehet azonos, a másik pedig az, amelyik a 18. században még a várban volt; ott írta le Fejérváry Károly Krusics halálának helyét és pontos idejét is közlő feliratát: „Joannes Chrussicz L. B. S. C. Hung. Boh. Regiae M. Consiliarius et Regni Hungariae Magister Curiae Obiit 9. Julii 1580 Viennae Austriae cuius anima Deo vivit Amen.Aetatis suae Ao. 55" (OSzK, Kézirattár Fol. Lat. 1691. 25r).Bécsben halt meg tehát, ezek szerint a kép készültét követő hónapokban, s özvegye ott is temettette el: a Hofburg közvetlen közelében lévő (később, a 17. században Hofkirche rangjára emelt) Augustinerkirchében (WOLFSGRUBER 1888, 25). Ez ugyanúgy jele Krusics elismertségének a bécsi udvar köreiben, ahogyan jele a korponai várkapitányságból báróságra és magyar királyi főudvarmesteri tisztségre emelkedett nemes társadalmi és udvarhoz kötődő ambícióinak. Udvari kapcsolatait jelzi, hogy leányát, Krusics Ilonát, akinek nevét Balassi Bálint szerelmi lírájának kapcsán elsősorban az irodalomtörténet tartja számon, pár évvel később Maximilian von Dietrichstein, Rudolf császár kamarása, a Habsburg-udvar főudvarmesterének, Adam von Dietrichsteinnek fia vette el, és apjához hasonlóan ő is az Augustinerkirchében lett eltemetve (vö. PÁLFFY 2003, 29. és 55. j.). Krusics képmása a legteljesebb mértékben megfelel mindezeknek az ismereteknek, azaz a magát a magyar arisztokrácia felsőbb rétegében tudó ambiciózus nemesúr rangjelző igényeinek. Ami alatt ezúttal azt a választást kell érteni, hogy portréját — a kép kimagasló kvalitásából ítélve — II. Rudolf egyik udvari festőjével készíttette el, ami a magyar arisztokrácia megrendeléseiben ekkor még korántsem volt gyakorlatban — illetve, ha volt, s csak az emlékek nem maradtak ránk, akkor a képet éppenséggel a veszteségek oldaláról tekinthetjük sokatmondónak. A festmény szinte emlékműszerű komorsággal és hallatlanul szuggesztíven jeleníti meg Krusicsot. Nem tudjuk, hogy az erő és hatalomérzet, amely belőle árad, a kép egészét uraló fekete felület méltóságteljes eleganciájából vagy a néző szemét fogvatartó tekintet intenzitásából ered. Noha a kép Bécsben vagy Prágában készült - Krusics esetében aligha gondolhatunk más helyszínre — alkotója nem az ott megszokott portréfestői iskolát járta. Mert noha az önmagában mintás fekete selyem súlyos anyagszerűségével festői virtuozitásának meggyőző bizonyságát adta, számára az arcképfestés lényege nem a technikai tudás, az eszközök felvonultatása volt. Ezért hiába is keressük a bécsi udvar cizellált modorú, tetszetősebben alkotó festői közt; ilyen kevéssel ennyire sokat kifejezni — ezt akkor Itáliában lehetett megtanulni. A képpel kapcsolatban eddig még nem merült fel festőnév, a kutatók általában — kérdőjelesen — német festő műveként közölték. Egy szignált önarckép-rajz (Prága, Národní galerie, újabban FERINO-PAGDEN 2007,32,1.1. kat. sz.), valamint egy magántulajdonból attribúcióként közölt, lappangó, s csupán egy 1950 körüli felvételről ismert, festett önarckép alapján