Mikó Árpád - Verő Mária - Jávor Anna szerk.: Mátyás király öröksége, Késő reneszánsz művészet Magyarországon (16–17. század) (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2008/3)

Katalógus - VIII. KONZERVATÍV DÍSZÍTMÉNYEK. ÚRIHÍMZÉS ÉS HABÁN KERÁMIA - LÁSZLÓ EMŐKE: Magyar reneszánsz hímzések a 16—17. században

VIII-17 VIII-18 Nagy Sándor és Diogenes, II. Rákóczi Ferenc útikárpit-sorozatából Magyarországi festő, 1700 körül Vászon, tempera; 328 x 294 cm Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, Régi Magyar Gyűjtemény, ltsz.: 83.11 M OlgyayViktor festő közléséből tudjuk, hogy a Rákócziak zborói kastélyában 1870 táján „in situ" még látható volt az a hét darabból álló kárpitsorozat, amelyből néhány később egy bécsi műkereskedőhöz jutott. Tőle vásárolta meg Olgyay 1900-ban a sorozat egyik darabját, amely pár év óta a Magyar Nemzeti Múzeum tulajdona (ld. Rákóczi Emlékkiállítás 1935, 4,37. kat. sz.; VOIT 1943, 144-146). A Nagy Sándor és Diogenes találkozását ábrázoló másik az 1980-as évek elején hazai műkereskedelemben bukkant fel, s már megvételekor egyértelmű volt, hogy vele a sorozat egy újabb darabja került elő. A festett vagy egykorú megnevezéssel „írott képes kárpitot", amely a szövött technikával készültekhez képest lényegesen olcsóbb volt, köznapibb célra, utazás alkalmával vagy a tábori lét idején használták. Ez derül ki Thurzó György nádor 1612-ben felvett leltárából is, amelyben „14 úti posztós, iratos kárpitot" vettek számba, de ugyanitt szó van még a Várbeli palotában további hét „írott posztós" kárpitról, ahogy más anyagból, így bőrből is említenek úti kárpitokat (LÁSZLÓ 1980, 29). A szövött kárpitok hatását keltő, azok karakterét formai jellemzőkben és színvilágban is pontosan követő festettek, tehát főként utazások idején szolgáltak alkalmas „ház öltözetként", ahogyan Bethlen Gábor nevezte őket igen találó kifejezéssel végrendeletében. Vélhetően olcsósága miatt később is kedvelték ezt a típust, így 1681-ből is találkozunk említésükkel Viczayné Héderváry Katalin ingóságai közt, illetve Haller János 1685-ös számadásaiban, aki Bécsben íratott vászonra kárpitokat, vízfestékkel (RADVÁNSZKY II, 362; TT 1878, 681). írott, sőt nyomtatott vászon kárpitokról szólnak a Batthyányak leltárai is: 1651-ben tizenkét írott volt található Rohoncon, 1675-ben kilenc nyomtatott Pinkafőn. (Iványi Béla kivonatai a körmendi levéltárból, Magyar Tudományos Akadémia, Művészettörténeti Kutatóintézet levéltári gyűjteménye.) S hogy II. Rákóczi Ferencnek is volt ilyen útikárpitja — még ha a meglévő kettőt egyelőre nem is sikerült a Rákóczi-javak összeírásaiban azonosítanunk —, azt ecsedi várának leltárából tudjuk: „Magyarországi vászonkárpit Absolon és Jákob dolgai rajta festve nro. 1., Másik vászonkárpiton Pallas, Diana, Minerva,Vénus etc. festve." (VOIT 1943, 144.) A leltár legalább az egyikkel kapcsolatban megemlíti, hogy magyarországi munka, ami fontos adalék a meglévő darabokra nézve. Ugyanis a festett kárpitok közt tudunk olyanokról, amelyek lengyel eredetűek, ilyenekről van szó Petki Farkasné végrendeletében 1647-ben (TT 1878, 952), míg más részük valószínűleg bécsi készítésű, ahogy erre Haller János megrendelése is utal; jóllehet kárpitírással a hazai címer- és zászlófestők is foglalkoztak (VOIT 1943,144). A Magyar Nemzeti Galéria festett kárpitjának szövött (vagy más technikájú) előképét nem ismerj ük. Talán több reményünk lenne az azonosítására, ha lennének információink a teljes sorozat ikonográfiájáról. A Nagy Sándor és Diogenes találkozásának Plutarchostól eredő közismert jelenete gyakori az amúgy is igen kedvelt Nagy Sándor-ciklusokban. Nincs köze azonban az ókori uralkodó történetéhez a másik meglévő darab ábrázolásának, amely nem a történelemből, hanem a görög mitológiából merít. Ugyanis a „legeltető" Apollónt ábrázolja, aki vezeklésül a delphoi sárkány megölévni-18