Veszprémi Nóra - Szücs György szerk.: Vaszary János (1867–1939) gyűjteményes kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2007/3)

Tanulmányok: - SZÜCS GYÖRGY: „Kárpátoktól le az Adriáig". Vaszary János és az első világháború

3. Elesett huszár a limanovai csatatéren, 1914 R.: Művészet, 1915. 1-2. sz. 40. mentéje - érhető tetten, amelyek megteremtik a lehetőségét annak, hogy a békés hátországban majd a véglegesen kidolgozott változat elkészüljön.

20 Vaszary ugyanakkor belátta, hogy a hazai közönség a kiállításokon még a vázlatok esetében is a „befejezettség" valamely fokán álló képekhez szokott, ezért a harctéren készült, az emlékezet segítésére szolgáló rajzokat csupán egy-egy fontos pillanat, esemény riportszerű, gyors rögzítésére tartotta alkalmasnak. A világháború egyik legelső, bár speciálisan szakmai nézőpontból összeállított nagyszabású bemutatója az Országházban rendezett Had- és Népegészségügyi Kiállítás volt 1915 tavaszán. A korábbi évszázadok hadviselésének és betegápolásának történeti képei után kisebb léptékben ugyan, de a kortárs művek is helyet kaptak; a rendezők a „Hadikórházak" szekciót többek között Rónai Dénes fényképeivel, Bálint Rezső, Erdei Viktor hátországi rajzaival és a katalógus sommás mondata szerint „Vaszary Jánosnak a harctéren készült rajzai és vízfest menyei "-vei illusztrálták.

21 Vaszary a megnyitó előtt levélben kérte a rendezőket, hogy müveit a „Festői dokumentumok a háborúból" felirattal egészítsék ki. „Ezt azért tartom fontosnak - írta a művész -, mert dolgaim nem a műteremben lettek elgondolva, hanem tényleg a helyszínen készültek."

22 A művek listája nem maradt fenn, a kiállítás egyik szervezője, a későbbi Belvedere Szalon alapítója, Fónagy Béla kritikájában csak pár gyors karakterportrét (Migrán bég, Mongol-orosz fej, Szurmay altábornagy) és egy akvarellt említ, amelyen „hangyaként vonul a trén beláthatatlan sora".

23 Bálint Aladár ismertetésében szintén kitért a modern rajzokra, s a KÉVE-tagok, Erdei Viktor, Bálint Rezső kórházi jelenetei és Richard Zutt háborús érmei mellett Vaszary anyagát emelte ki: „Vaszary János magának a harctérnek egyes mozzanatait jegyezte fel sebbel lobbal, néhány pregnáns karakteres vonallal a papírosra."

2

" Vétenénk azonban a történelmi hűség ellen, ha csupán a neves résztvevők néhány művével próbálnánk megragadni a korszak háborús művészetének egészét.

25 Az időtálló alkotások - köztük Vaszaryé - egy igen összetett társadalmi, politikai és kulturális közegben léteztek, s az újságcikkekben megfogalmazott hiányérzet ellenére a hagyományos történeti festészet, közelebbről a mozgalmas csatakép és a heroikus portré felélesztése eleve reménytelen vállalkozásnak tűnt. Az 1914-1918 közötti időszakban a Sajtóhadiszállás dokumentáló és propagandaigénye a háborús képek soha nem látott mennyiségét termelte ki. Az 1918 nyarán megrendezett harmadik, egyben utolsó budapesti „seregszemle" katalógusának előszavában a képzőművészeti csoport vezetője, Georg Sobicka őrnagy mintegy 9000 hivatalosan begyűjtött vázlatról és festményről tudósított.

26 Az impozáns szám azonban sem akkor, sem korábban nem győzte meg a kétkedőket. A higgadtan mérlegelők - mint Lyka Károly - számára már a háború elején nyilvánvaló volt, hogy a felfokozott történelmi helyzetben kialakult várakozás ellenére az immár időszerűtlen történeti festészet új korszaka nem köszönt be. „Azt hisszük tehát - foglalta össze véleményét Lyka -, hogy valamely »törtenelmi mü'veszet« keletkezése, a fogalom Piloty értelmében vett magyarázata szerint, alig lesz várható e háború után; a nagy idők hű illusztrátorai becses munkát fognak végezni a jövendőbeli historikusok számára, a művészet szekerét azonban aligha fogják előbbre tolni."

27 A Sajtóhadiszállás engedélyező pecsétjével ellátott, de esztétikai értékkel alig bíró képek áradatát konzervatív oldalról bírálta Lakos Alfréd festő, aki a szerint a harctéri rajzoláshoz szükséges iskolázottságot többek között a „nálunk erősen divattá lett üres, ultramodern irányok" miatt a művészek többsége elveszítette: „Hát ez bizony nem Verescsagin művészete. Ez egyszerűen semmi."

28 Miközben a hadikiállításokon bemutatott képeket zsűrizték - Vaszary, Mednyánszky, Maróti is több alkalommal vett részt a bírálóbizottságban

20 -, de az esztétikai, dokumentatív, katonai stb. szempontok összemosódása nem segítette a valódi értékek felszínre kerülését. Ennek ellenére, különösen az irodalom és színház határvidékén tevékenykedők közül többen - lényegében érthető „szakmai" elvárásként - érzelmeket megmozgató, gazdag epikus tartalommal rendelkező, monumentális csataképek megszületésében bizakodtak. Az egykor a Justh Zsigmond-körből induló Pékár Gyula írót még barátjának, Mednyánszkynak „gyönyörű hadi tájképei" sem elégítették ki, mert szerinte a „nemzet dicsőségét szolgáló igazi csatakép-