Veszprémi Nóra - Szücs György szerk.: Vaszary János (1867–1939) gyűjteményes kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2007/3)

Válogatott bibliográfia

Mindig az egészről beszélt, vagy legalább is arról, amit ő látott benne. Sohasem figyelte a formát, mindig csak a tartalmat. Ilyeneket mondott, ha pl. feszültség volt a képen: legyen még nagyobb feszültség, de nem mutatta meg, hogyan képzeli. Nem „tetvezte" a képet. Anatómiát nem keresett benne, szerkezetet igen. Forszírozta a krokit, a szellemes vonalat. Mindig azt nézte: megragadta-e valamilyen vizuális élmény a „rajzolót". „Ha ez a hosszú akt gótikus, akkor legyen még gótikusabb. Mit akart aláhúzni? - úgye felfelé törekvést?" - tett egyszer egy megjegyzést. Mindig a szellemi mondanivalót kereste a munkában, ahhoz kapcsolta mondanivalóit, úgy hogy a hallgatók valósággal remegtek az izgalomtól és a várakozástól. Hiú ember volt. Ha érezte, hogy csüngnek rajta, szárnyakat kapott. Volt benne jó adag színész is. Saját dolgairól sohasem beszélt. Nem volt követője. Szívó, fehér alapon dolgoztak a tanítványai, mint ő, hogy ne legyen a kép olajos hatású. Vaszary nem törődött a festékkémiával - restaurátorok dolga, mondta. Nem szerette az olaj zsírosságát. Terpentinnel hígította a festéket: a képen szín legyen, ne zsíros olajfesték - mondotta. László 1967. 24-17. 1 Valószínűleg Medveczky Jenőről van szó ÁGH-AJKELIN LAJOS ÉS FELESÉGE, CSADA KLÁRA Vaszary a kezdőknek adott korrektúráiban a következő szempontokat érvényesítette: elsősorban is azt nézte, megvan-e az akt stabilitása, áll-e lábán, tehát jó-e a statikája. Azután a mozgás jellegére ügyelt, s a legvégén a konstrukcióra. Itt mindig azt hangoztatta, hogy a belső szerkezetre kell ügyelni, nem arra, ami kívülről látszik. Ajkelin először félreértette ezt, s felrajzolta a csontvázat, majd rá az izmokat. Ezt vélte „belülről való indításnak". Vaszary jót mosolygott ezen, de azt mondta, hogy a belülről való indítást ő nem így érti, hanem úgy, hogy azt kell megvalósítani a képen, ahogy a modell az emberre hat, ahogy megjelenik előtte. - Csak mikor ez megvolt, beszélt a tónusról, nem szerette a fél- és negyed-, vagy éppenséggel a nyolcadhangokat, tehát a finom tónusárnyalatokat, hanem a határozott tiszta hangot, a többit el kellett hagyni. A vonalról különös tanítása volt. Először a felrajzolást követelte meg, de ekkor nem a vonalat kellett nézni, hanem a tömeg befogását. Legjobb volt a szén lapjával rajzolni, hogy a vonalat elkerülhessék. A tiszta vonal külön, magasrendű dolog volt nála. Szerette a vonalritmust, s beszélt arról, hogy az egyik vonal súlyosabb, a másik könnyebb, s hogy a vonalaknak is van tónusértéke. Az Öreg jó pedagógus volt. Ajkelin csak III. éves korában kezdett festeni. Itt is az volt a helyzet, hogy a Mester nem szerette a fél-, negyedhangokat, csak a tiszta színeket. Megmondta azt is, hogy nemcsak így lehet festeni, de „az én felfogásom jelenleg ez, de lehet, hogy változik". A jelenséget mindig környezetével együtt kellett képpé komponálni. Nem lehetett például az aktot környezetéből kiszakítani. Mondta, hogy az ember környezet nélkül nem lenne ember, s ekként a kép sem kép. Egyszer Vajszada Károlynak mondta a nagymarosi művésztelepen, amikor egy tájképet festett, hogy a „tájkép felborul", ide még egy fa kellene az ellensúlyozásra. Vajszada rámutatott a tájra, hogy ott nincs fa. „De van a háta mögött - mondta Vaszary -, azt fesse oda". Ha a festővászon négyzetét nézem és a természetet, már absztrahálok. Ám az élmény nélküli absztrakciót nem szerette. Volt egy felvidéki tanítványa, aki így festett, Vaszary nem szerette, amit csinált, a „hasból való absztrakciót", az „élmény nélküli festést" méltatlan dolognak tartotta. Kompozíciós feladatait mindig téma nélkül adta fel, például: dinamika, ritmus, egyensúly, horizontális, vertikális, fekete-piros, kék-zöld, sárgafekete megoldása. Néha formátumot adott fel: ilyen s ilyen formájú képet kellett festeni. Felsőbb éveseknek nem a képről beszélt, hanem inkább élményeit mondta el. Sokat beszélt arról is, hogy ő mit fest, mi a problémája. Néha nagyobb képből részletet vágott ki. Ajkelin egyszer nála volt a műteremben. Egy posztimpresszionista akt volt az állványon, de előtte a földön egy akadémikus pontosságú rajz, majd egy elvontabb, s végül a kép volt leginkább átírva. Sok esetben csinált tónusvázlatokat, s azokat áttette színbe. Nem volt barátságos és barátkozó ember. Kedden, pénteken, ha bejött korrigálni, utána bezárták a műtermet, hogy ne járkáljon senki. Egyszer Ajkelin három hétig nem ment be, mert nem tudta a tandíjat kifizetni. Vaszary találkozván vele kérdőre vonta, hogy miért nem jár be, majd Antal J[ózsef] tanársegédjén keresztül kifizette a tandíjat azzal a feltétellel, hogy nem szabad megköszönni. Csóválta a fejét, el sem tudta képzelni, hogy valakinek nincs pénze. Őstehetségek után kutatott, aztán pedig aggódott a sorsukért. így például felvett egy kanászgyereket. Ez konok volt, nem tudott fejlődni. Vaszary lelkiismereti kérdést csinált abból, hogy valakit kiemelt a környezetéből, és szerencsétlenné tett. Érezte ugyanis, hogy az illető el fog veszni. El is veszett. A rajztanárokat nem szerette. A tehetségeseket igyekezett rábeszélni, hogy menjenek át művésznövendéknek. Mindig mondta, hogy nem követeli meg a növendékektől az ő stílusát, de mégis inkább azokat támogatta pénzzel, ösztöndíjjal, akik utánozták őt. Hihetetlenül hiú ember volt, ezen keresztül meg lehetett őt fogni. A fekete alapozásról a fehérre való áttérésről az az emlékük, mintha Dufyt emlegette volna. Mindenesetre egyik párizsi útja után történt. Lehet, hogy üzleti háttere is volt a dolognak, mert egyik mecénása nagy üzleteket csinált Vaszarynak. Vaszary többször mondta: „Szeretem a modern művészetet, és tudom, hogy a jövő benne van, de én a posztimpresszionizmusnál megálltam, s nem tudok tovább menni." Kernstockot, Csókot szerette, Rudnayról jó véleménye volt. Rudnaynak kemény drámaiságát és magyarságát dicsérte egy alkalommal. Vaszary is kemény magyar volt. Csontváryról különösen jó véleménye volt, Gulácsyt is szerette, Derkovits ezüst színeit is említette. Tisztán hiúságának tudható be, hogy olyan gyenge utánzóját, mint PécsiPilch Dezsőt is emlegette. Korrektúra közben az impresszionistákat, posztimpresszionistákat idézte sokszor, de hosszasan foglalkozott Picassóval, s különösen Braque-kal. Akkor kerültek ezek szóba, ha a növendék képében valami errefelé utalt, vagy Vaszarynak friss élménye volt s akkor csak úgy, ürügy nélkül mondta el. Sokszor megtörtént, hogy bejött, egy-két szót mondott a képről, s elkezdte mesélni élményeit. Ha tetszett neki egy növendék munkája, röviden elintézte: jó, ezért meg ezért, ha gyengébb volt, sokat beszélt róla, ha gyatra, nem szólt semmit. A tematikát az elmúlt kor irodalmi vonásának tartotta, „legfennebb csak a cím miatt jó". Sokat és tárgyilagosan beszélt a szecesszióról, elmondta, milyen nehéz volt kilábolnia belőle. Sokszor idézte Toulouse-Lautrec-et, a szecesszió atyaistenét. Festői eszközökről (ecset, festőkés stb.) sohasem beszélt, a technikáról sem. Ezt mindenki a maga számára alakítja ki. Sohasem rajzolt vagy korrigált bele a képbe, csak a margóra. László Gyula harmadik személyben leírt beszélgetése. László 1967. 17-19. SZÁNTÓ PIROSKA 1932 őszén felvételiztem a Képzőművészeti Főiskolán, s 1933 tavaszán kizártak, mert letartóztattak a „Széli Jenő és társai" perében.' A főiskolára a felvételi rajzom alapján Vaszary János vett fel, az ő osztályára kerültem, de a mestert sohasem láttam, az osztálya senkiföldje volt. Vaszaryt ugyanis Csókkal együtt 32 őszén dobták ki a Főiskoláról. Akkor ez nagy botrány volt; mi azt hallottuk, az volt az oka, hogy erkölcsi okokból „elülkötőt" akartak adni a modellekre Hóman szemérmes világnézete miatt.' Az osztály egy része ezért egy szép napon elülkötőkkel díszítette fel a Körönd négy vitézének szobrát. Az epreskerti Vaszary-osztállyal a kutya sem törődött, de műterem volt, fűtötték, modell is volt, s mi, az új növendékek, Tóth Menyhérttől vagy Lőrincz Gyulától, az öreg növendékektől, kértünk