Veszprémi Nóra - Szücs György szerk.: Vaszary János (1867–1939) gyűjteményes kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2007/3)

Válogatott bibliográfia

foglalja el a garde de dame tisztségét a jegyespár körül - papában és Jenó'ben, úgy látszik, nem bízott, azok képesek lettek volna bennünket néha öt percre magunkra hagyni. A mai nemzedék joggal mosolyog ezen a középkori szokáson; én már akkor felette nevetségesnek és ostobának, sőt mi több: lealázónak találtam. Miért kell esküvő előtt egymástól félteni azokat, akik komoly elhatározással egy egész életet együtt akarnak tölteni. Jelen esetben ugyan semmi kifogásom sem volt a gardírozás ellen, tekintve, hogy azt Tilda gyakorolta, kinek jelenléte az édesanyám halála óta kissé rideggé vált szülői háznál számomra mindig kellemes volt. Bánkra menet megálltunk Rétságon, ahol hozzánk csatlakoztak János és Uzsák jegyző, ki ajánlkozott, hogy a hivatalos aktusnál ő lesz az egyik tanú. Zatkalik lelkész előtt, aki még második tanúnak elhívatta az evangélikus tanítót, azután megtettem a szükséges kijelentést, hogy kilépek az ev. egyházból. „Tudomásul veszem" - válaszolt ugyanaz a szelíd hang, mely édesanyám koporsója felett utolsó imát mondott -, „annál is inkább, mert tulajdonképpen soha nem tartozott az én báránykáim közé". Az áldott lelkű pap még azzal tetézte előzékenységét, hogy elengedte a két további jelentkezést, és azonnal kiállította az elbocsátó okmányt. Azután a lelkész és leánya, a szép szőke Böske kíséretében átmentünk a templomba, hogy megtekintsük az új oltárképet, melyet Illés Ödön, tolmácsi birtokos fia, az ifjú Ödön, festett.

7 A nem sok művészi technikával, de kétségtelenül tehetséggel készült oltárkép valóban egyetlen dísze volt a kis templomnak. Mialatt azt szemléltük, a lelkész felment a kórusra, és eljátszotta a magyar himnuszt. És én körülnéztem a kis imaházban, ahol édesanyám szokott volt az Úrasztalához járulni. A katolikus templomokban szokásos dísznek, cifraságnak semmi nyoma, megható szegénysége a betlehemi istállóval vetekedik - és mégis, vagy talán éppen azért, az ember itt mintha közelebb férkőzne ahhoz, aki abban az istállóban született, és aki azt mondotta: „az én országom nem e világról való". Először és utoljára léptem be a kis banki templomba, és először és utoljára suhant át valami a lelkemen, a sajnálatnak gyönge kis foszlánya, hogy hát mégis - miért nem ennek az egyháznak, ennek a valóban apostoli lelkű papnak a híve lehettem. Pedig most már a külső formának is eleget téve, végleg elszakadtam tőlük. Már csak egy teendőnk volt: a rétsági plébánosnál jelentkezni, a kat. egyházba való felvétel végett. Nem is sejtettük, hogy éppen itt fogunk akadályba ütközni. Ő, Wimmer Ferenc plébános, jó pap volt, kissé szűk látókörű, úgy vélekedett, hogy ha most felvesz az egyházba, akkor egyidejűleg el kell ismernie, hogy eddig nem az ő híve voltam, s ő semmiképpen, még színleg sem volt hajlandó engem megtagadni. Kérésünkre ugyan kiállított egy okmányt, mely arról szólt, hogy hozzájárul a banki lelkész határozatához, de a lényeget, az egyházba való felvételt elkerülte. Ezt a hiányt a budapesti anyakönyvvezetőség difikultálta is, de azután sikerült a dolgot némi protekcióval elsimítani. Miután ez az akadály is elhárult, az esküvő napját kitűztük november 7-ére. Október utolsó napjaiban búcsúztam Szántótól - ha édesanyám még életben lett volna, sokkal fájdalmasabb lett volna az otthontól elszakadni -, így azonban abban a tudatban, hogy távozásomat senki sem fogja veszteségnek érezni, Byron módjára inkább azon kesereghettem volna, hogy semmit sem hagyok hátra, ami könnyet fakasztana - ha ugyan keseregtem volna, de hát nem igen bánkódtam ezekben a napokban semmin sem, egyszerű és őszinte örömmel készültem az esküvő napjára, s ezen ünnepi hangulatot csak gyermekkorom karácsony előtti ajándékvárásához tudom hasonlítani. Esküvőnk leírásába nem bocsátkozom, hiszen minden lakodalmi ünnepség merőben külsőségekből áll, és azokat Emil bátyám már leírta a családi krónika számára. Ezzel berekesztem ezt a fejezetet, és az ezután következő eseményeket iparkodom valamivel rövidebben, telegram-stílusban összefoglalni. Egyrészt azért, mert belekerültünk a repülőgép, a gyorsasági rekordok korába, és ez a modern élet nem tűri a hosszas, terjengős elbeszélést, másrészt azért, mert az uram személye annyira előtérbe került, hogy úgyszólván alig élem a saját életemet - minden élmény csak rajta átszűrődve gyakorol rám hatást. Aki híres ember mellé szegődik, annak az a sorsa, hogy a fényes napnak bolygója legyen, akörül kell forognia. A mi esetünkben és mindennapi életünkben ez szó szerint értendő. így tehát a következő fejezet inkább Vaszary János életrajzához tartozik, s családunkat csak közvetve érdekli. [IV. FEJEZET] Az uram nem csak, hogy semmiféle átlagemberhez nem hasonlít, de szokásaiban lényegesen különbözik még művésztársaitól is. Míg azok palettával a kezükben ébrednek, pihennek, ő mesterségének ezt a sokak szerint elengedhetetlen kellékét soha sem veszi a kezébe, hanem üveglapon keveri az olajfestéket, és ha már mákszemnyi üres folt sincs rajta, akkor kidobja. Pedig én úgy szeretem elnézni ezeket a lapokat, ahol az élénk és tompa, harsogó és sötét foltok szeszélyes összevisszaságban váltakoznak, ahogy a festő keze véletlenül odakente - és olyankor elgondolom, hogy az ember élete is ilyen lap, ahová a sors kénye-kedve szerint kerül rá reményteljes zöld, ujjongó piros, ábrándos égszínkék, gyászos fekete, egyhangú szürke. Életünk történetét így színfoltokban lehetne megrögzíteni; mert a szó oly szegény, ha nem bírunk megfelelő írói képességgel. Első ifjúságomat jelezném a szivárvány ragyogó színeivel, nem hiányozna a családi gyász, vagy a háborús események okozta nyomasztó feketeség - éppen csak a lélekölő szürkeséget tudnám kiküszöbölni, mert az soha, még egy pillanatig sem bírt rám nehezedni. Unalom - sokszor tűnődtem azon, emberek hogy tudnak unatkozni - én mindig azokat a napokat kedveltem, amikor nem történt semmi, sem jó, sem rossz, akkor éltem igazán a magam életét. Azt hiszem, valami nagyon értékes ajándékot kaptam a természettől - aminek nem is tudok nevet adni - vagy talán mégis - most jut eszembe, Ravasz László, a reformátusok kiváló püspöke nemrég egy esküvő alkalmával a „boldogsághoz való tehetségről" beszélt, és hozzátette, hogy: „nevezzük ezen ünnepélyes pillanatban szeretetnek". Azt hiszem, hogy ez az: szeretem az állatokat, a fákat, a virágokat, minden fűszálat, a napsütést éppúgy, mint a havat és az esőt - soha elhagyatva, árván nem érzem magam. Az emberek társasága az, amiről legkönnyebben lemondok, noha a magam módja szerint azokat is szeretem. Életemnek ez a fejezete, mellyel most foglalkozom, külső eseményekben nem is volt gazdag, kivált az első években, midőn Budapesten laktunk. Társaságba nem igen jártunk, egyrészt azért, mert ha zsúrokon, estélyeken óhajtottunk volna megjelenni, belekerültünk volna nővéreim társas körébe, s az uram kissé túl szigorúan ítélvén meg a hölgyek legtöbbnyire ártatlan fürtjeit, mulatozásait, engem ettől a légkörtől távol akart tartani - amibe én, otthonülő természetű lévén, könnyen belenyugodtam; másrészt azért, mert János igen belemerült a munkába, mindjárt az első időben fel akarván használni a spanyol utazáson szerzett anyagot, aminek meg is volt a fényes eredménye. Még házasságunk első esztendejében, 1906. március 25-én nyílott meg nagy szenzációt keltő első gyűjteményes kiállítása a Nemzeti Szalonban, mellyel nem csak erkölcsi, de gazdag anyagi sikert is aratott. Már nem emlékszem, hány kép kelt el, csak az összeget jegyeztem meg: 32 000 koronát jövedelmezett, ami, tekintve, hogy békebeli, valódi aranykoronáról volt szó, egész kis vagyont jelentett. Ha ilyesmire súlyt helyeztem volna, most meglett volna az elégtételem, hogy az uram tekintélye családunk szemében igen megnövekedett. Mert eddig - bár ezt senki előttünk szóvá nem tette - mégis úgy éreztem, hogy egy festő, aki csak művész, minden cím, rang vagy hivatal nélkül nem igen imponál a famíliának, aki a maga maradi felfogásával nem igen méltányolta a sok sikert, amit ő már akkor, 37 éves korában mindenfelé külföldön is elért; talán egyedül még a hercegprímással való rokonsága kölcsönzött neki előttük némi presztízst. Még esküvőnk előtt történt az a mulatságos eset, hogy egy Pacalos nevű öreg rétsági paraszt, ki disznóölésnél szokott nálunk segédkezni, valósággal meginterpellálta papát, hogy: „mindenki csodálkozik, hogy egy ilyen nagy úr, mint a nagyságos úr, hogy adhatja a lányát egy festőhöz". Papa ugyan szokott erélyes modorában letorkolta: „Mit gondol, maga vén szamár, hogy az talán valami