Veszprémi Nóra - Szücs György szerk.: Vaszary János (1867–1939) gyűjteményes kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2007/3)

Válogatott bibliográfia

tést kapott, s Stróbl tanár, kinek szokása volt tanítványai műveiből a legjobbat megőrizni, egy alkalommal az övét választotta ki. 1887-ben Münchenbe került, ahol Hackl és Löfftz tanítványa lett. Az ott készült munkái, különösen ifjúkori önarcképe, már bámulatos készségről tanúskodnak. Pedig a müncheni akadémia régi, kitaposott utakon vesztegelő festészeti rendszere semmiképpen sem elégítette ki akkor már új lehetőségeket sejtő tehetségét. Nem egyszer mondotta: „Sokat kellett erőlködnöm, míg lehántoltam magamról azt az ósdi német festő kultúrát, amit Münchenben rám raktak." Később, 1889-ben Párizsban a Julian iskolában már inkább megtalálta az egyéniségének megfelelő légkört, már azért is, mert a tanárok távol voltak attól, hogy befolyásolják vagy éppen ránehezedjenek tanítványaikra. Robert-Fleury egész év alatt talán kétszer járta körül az osztályt. A növendékek a környezetből, a művészi atmoszférából szívták magukba az értékes festőkultúrát. Az ott szerzett benyomások egész életére kihatottak, s sokszor hangoztatta, hogy művészi vonatkozásban Párizs az ő igazi hazája. Abban az időben már gondtalanul foglalkozhatott művészetével, mert nagybátyja, Vaszary Kolos pannonhalmi főapát lett, s vállalta tanulmányainak költségét. Párizsi tartózkodása alatt barátja, Koroknyai Ottó

1 társaságában megfordult Munkácsy műtermében is. Többet azonban nem közeledett a nagy mesterhez, egyrészt azért, mert köztudomású volt, hogy a pénztelen fiatal magyar festők anyagi támogatásért keresik fel Munkácsyt, s ő túlzott önérzetből ennek még a látszatát is kerülte; másrészt azért, mert ezen első és egyúttal utolsó látogatás alkalmával Munkácsy beszélgetés közben megjegezte: „A fiatal magyarok közül Margittay az egyetlen, akinek van mondanivalója", s ebből ő jogosan levonta a következtetését, hogy ahol ezt a sablonos zsánerfestészetet méltányolják, ott az ő művészete a legcsekélyebb érdeklődésre sem számíthat. Párizsból hazatérve, Budapesten már saját műtermében dolgozott, majd nagybátyjával hosszabb tartózkodásra Rómába utazott. Abban az időben, 1891-ben nevezték ki Vaszary Kolost Magyarország hercegprímásává. Az áldott lelkű főpap első gondja volt rokonait felsegíteni. Legkedvesebb unokatestvérét, János atyját Esztergomba hívta, és kinevezte a prímási uradalmak jószágkormányzójává. Úgy látszott, a Vaszary családra most már nemcsak gondtalan, de fényes jövő vár. A sors azonban nem engedte, hogy beteljesüljön a sok szép remény. Vaszary Mihály már betegen érkezett Esztergomba, ahol 1892 nyarán szélhűdés vetett véget életének. A hercegprímás nagylelkűen gondoskodott az özvegyről és a még ellátatlan gyermekekről. János, a nagy tehetségű, munkabíró fiatalember akkor már nem fogadott el nagybátyjától támogatást, a hercegprímás csak annyiban pártfogolta, hogy neki juttatta a megrendelést, ha kegyúri templom részére oltárképet festetett. Ez kétségtelenül nagy előny volt a kezdő fiatal festőnek, de az illető hitközségek is hálával tartoznak Vaszary Kolosnak, hogy közepes festmény helyett valóságos mesterművet kaptak. Aki látta a balatonfüredi kápolna Golgotáját, vagy az esztergom-alsóvárosi plébániatemplom Péter és Pál apostolfejedelmeket ábrázoló nagy oltárképét, mely művészi értékétől eltekintve, már méreteinél fogva is óriási teljesítmény, el sem tudja képzelni, hogy mindez 23-24 éves fiatalember keze alól került ki. János maga is szívesen szemlélte ifjúkori művét, s egy alkalommal megjegyezte: „Ezt próbálja utánam csinálni valamelyik a mai fiatal »szellemoriasok« közül; összefestenek egypár képet, s már azt képzelik, hogy »beerkezettek«. Nekünk nagyon sokat kellett dolgoznunk." 1893-ban lépett Vaszary János először a nagy nyilvánosság elé, a Műcsarnok tavaszi tárlatán kiállítván a hercegprímás arcképét. Az életnagyságú, impresszionista modorban festett portré képviselte néhány Rippl-Rónai-festménnyel egyetemben ezen a kiállításon az új, pestiek szerint „szecessziós" irányt. Amint előrelátható volt, a közönség köréből több „feszítsd meg!", mint „hozsanna" kiáltás hangzott az újítók felé. Ezt már személyes tapasztalatból mondhatom, mert szüleimmel s testvéreimmel magam is jelen voltam. Természetesen mi sem méltányoltuk az új művészeket. Én, a 13 éves gyermekleány hamar elódalogtam, hogy a másik teremben kedvemre gyönyörködhessem Telepy bácsi remek tájképeiben, Innocent, Szenes édeskés festményeiben, Benczúrnak a legkisebb szőrszálig mesterien kidolgozott díszmagyarjaiban. Honnan is ismertünk volna más művészetet? Klebelsberg kultuszminiszter megszokott közvetlenségével bizalmas körben egyszer megjegyezte: „Azért nem tudom megérteni a modern művészetet, mert gyermekkoromban túlságos sok »Leipziger Illustriertet« mutattak nekem." Ez teljes mértékben a mi családunkra is vonatkozhatott. A mi kultúránk is az „Über Land und Meer", a „Gartenlaube" és hasonló szolid sajtótermékeken épült fel. Házunknál, az egyébként gazdagon felszerelt falusi kúrián, néhány empire korabeli családi portrét kivéve alig akadt valamirevaló festmény. A fiatal művész, ha abban az időben véletlenül már ismert volna bennünket, bizonyára édeskeveset törődött volna a mi véleményünkkel, mint ahogy nem fájt neki a pesti közönség elutasító magatartása sem. Ő nem akart népszerű festő lenni, mert népszerűnek lenni szerinte a hétköznapiságba való lecsúszást jelentette. Nem a nagy tömegnek festett, hanem elsősorban magának, életszükséglet volt számára, hogy belső lényét képekben kifejezze. Nem keresett társaságot, szórakozást, szerelmi kalandot, azokat az izgalmakat, melyeket mások ezekben fellelnek, mindig megtalálta a festészetben. Nem vonult vissza a meg nem értés elől, mint Szinyei, szerény igényeihez képest elég jó anyagi helyzetben lévén, nem nélkülözött annyit, mint Rónai. A közönség ízlésének azonban ő sem tett engedményt, megvárta, míg az emelkedik fel ő hozzá. S a siker nem maradt el: „Ádám és Éva" című festményét és az „Aranykor"-t megvette a Szépművészeti Múzeum, a „Részes aratók"-at, mely 1902-ben megnyerte a társulati kis aranyérmet, Ferenc József király a budai várpalota számára, a „Bizánci Madonná"-t pedig egy amerikai műbarát. Számos külföldi kiállításon is részt vett, mindenütt dicsőséget szerezve a magyar névnek; kitüntetést kapott Párizsban, Londonban, Milánóban, Torinóban, San Franciscóban. Idővel Budapesten is akadt, bár szám szerint nem nagy közönség, mely méltányolta művészetét. Nem volt divatos, közkedveltségnek örvendő festő, kinek képei nagy tömegben kerülnek faldíszként nyárspolgárok lakásába. Ha valaki megszerezte egy művét, azt csaknem kivétel nélkül valami olthatatlan szépséget szomjúhozó vágy, a művészet őszinte szeretete vezette. Az ő műbaráti köre valóban a kiválasztottak tábora volt. így teltek az évek szakadatlan művészi erőkifejtésben, néha félbeszakítva egy külföldi utazástól, mely azonban nem jelentett számára pihenést, hanem csak anyaggyűjtést a további megfeszített munkához. [III. FEJEZET] ... Egy november végi vasárnapon Kuhnékhoz vacsorára voltunk hivatalosak. Egész nap tombolt a vihar, szakadt az eső, úgyhogy nem volt kívánatos még az utcára sem kilépni; én a magam részéről szívesen otthon maradtam volna, de Irén azzal az indokolással, hogy megígértük jövetelünket, ragaszkodott a program betartásához. A vacsorák rendszerint ugyanis kártyával szoktak végződni, s ő egy ramsli partie

2 kedvéért még százszor roszszabb időben is elment volna. Tehát átmentünk Budára, és beléptünk az Országház utcai ódon házba, mely a régi várbeli házak között is talán a legódonabb volt. Az előszobát valami lehetetlen zeg-zug pótolta, a lakószobák elég szép tágasak voltak, de ott is rég letűnt időkről beszélt minden bútordarab, mely talán most is ugyanazon a helyen állt, mint 60 évvel ez előtt, mikor mézes heteit élte itt a Kuhn házaspár. A szalonban a nem nagyszámú meghívottak között volt egy fiatalember, kinek már a külső megjelenése felett is lehetetlen volt érdeklődés nélkül elnézni. A rendkívül markáns, jellegzetesen magyaros, kissé szigorú kifejezésű arc első pillanatban elárulta, hogy nem mindennapi egyéniséggel állunk szemben; a nagyvárosi embernél szinte szokatlan, feltűnően egészséges arcszín atléta termetével egyetemben viszont csaknem nyárspolgáriasan szolid életmódra engedett következtetni. A vendéglátó hölgyek úgy mutatták be, hogy: Vaszary János festőművész. Ez a név természetesen nem volt előttem ismeretlen, noha be kell vallanom, hogy csaknem analfabéta voltam a képzőművészet terén. A Műcsarnok tár-