Veszprémi Nóra - Szücs György szerk.: Vaszary János (1867–1939) gyűjteményes kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2007/3)

Válogatott bibliográfia

Mint minden művészanekdotának, így a következő, hamis pénzről szóló történetnek is lehet valóságmagva, mely kivételesen jó alkalmat szolgáltatott rá, hogy legenda kerekedjen belőle. A valóság élethű ábrázolása a művészi zsenialitás egyik legősibb, először Zeuxis és Parrhasios személyéhez kapcsolt toposzaként ismert. Az alaptörténet modern változatát nyújtja Rosenbach Mária, amikor elbeszéli, hogy Vaszary nyolcévesen olyan élethű másolatot készített egy forgalomban lévő bankjegyről, hogy azzal egyik pajtásának még fizetnie is sikerült. Ebben az esetben éppen a valósághűség bizonyítása bizonytalanítja el a történetet, mely szerint a hamis bankót Vaszary „egy idősebb, élelmes pajtása" használta volna fel színházjegy vásárlására. Nehezen hihető ugyanis, hogyha mindez valóban megtörtént, akkor a szenzációéhes helyi napilapok ne kerekítettek volna csinos kis botrányt a történetből. Ha pedig, mint azt Rosenbach Mária írja: „a pénztárnál nem vették észre, hogy hamis bankó került forgalomba", akkor a történet milyen körülmények között derült ki, és hogyan válhatott a családi szájhagyomány részévé? A hamis pénz elköltésével az elbeszélést megkoronázó anekdota a megtévesztésig hasonló utánzat megalkotásának modern legenda-változataként jelenik meg Vaszary élettörténetébe ágyazva. Végül egy olyan részre hívom fel a figyelmet, mely a Vaszary-kutatás egyik sarkalatos, de eddig teljesen figyelmen kívül hagyott szegmensét, nevezetesen a Vaszary János és Rippl-Rónai József közötti művészi versengés problémáját érinti. Rosenbach Mária elbeszéli, hogy Vaszary párizsi tartózkodása során egy ízben meglátogatta Munkácsy Mihályt, de csalódott benne, így a továbbiakban nem tartott vele kapcsolatot. A magyarázat szerint egyrészt azért „mert köztudomású volt, hogy a pénztelen magyar festők anyagi támogatásért keresik fel Munkácsyt s ő túlzott önérzetből ennek még a látszatát is kerülte", másrészt pedig azért „mert ezen [...] látogatás alkalmával Munkácsy beszélgetés közben megjegyezte: »A fiatal magyarok közül Margittay az egyetlen, akinek van mondanivaloja«, s ebből ő jogosan levonta a következtetést, hogy ahol ezt a sablonos zsánerfestészetet méltányolják, ott az ő művészete a legcsekélyebb érdeklődésre sem számíthat." A történet ezúttal is valami egészen másról szól valójában, mint amit első olvasatra mutat. Rosenbach Mária szerint az ekkor 22 éves Vaszary „barátja, Koroknyai Ottó társaságában" tette tiszteletét Munkácsynál. Érdekes módon Koroknyai Ottó (1856-1898) pontosan ugyanazzal a divatos zsánerfestészettel szerzett nevet magának, mint az emiatt elítélt Margittay Tihamér. Koroknyai közismert művei közül az Ejnye, de megnőttél!, a Ne búsulj!, valamint a Titok a sekrestyében című zsánerképeket akár Margittay is festhette volna, akit a No, ne izéljen!, a Valamit súgok magának, és a Duzzogó huszár című remekművek tettek halhatatlanná. Bár Vaszary sosem festett ilyen típusú képeket, ez nem akadályozta meg abban, hogy Koroknyait a barátjának tekintse, így Margittay állítólagos felmagasztalása Munkácsy által semmiképpen sem kielégítő magyarázat az említett elhidegülésre. Művészkörökben közismert volt, hogy Munkácsy - ha nem is teljesen önzetlenül, de szívesen segített a Párizsban boldogulni vágyó fiatal magyar művészeknek. Arra nézve, hogy Vaszary miért is utasíthatta el büszkén Munkácsy esetleges segítségét, pár sorral feljebb, épp ebben a szövegben találjuk meg a választ. Rosenbach Mária szerint, „abban az időben már gondtalanul foglalkozhatott művészetével, mert nagybátyja, Vaszary Kolos pannonhalmi főapát lett s vállalta tanulmányainak költségét". A szükség tehát nem kényszerítette Vaszaryt, hogy Rippl-Rónai Józsefhez és sokan másokhoz hasonlóan bedolgozzon Munkácsynak, azaz nem kellett németalföldi parasztzsánereket vagy Munkácsy-féle szalonképeket másolnia sorozatban, de ez nem az ő, hanem nagybátyja érdeme volt. S bár Rosenbach nem említi itt Rippl-Rónait, közismert tény volt, hogy a modern magyar festészet úttörő mestere fiatalon évekig élt Munkácsy megbízásából festett képek jövedelméből. Számos példa hozható fel annak bizonyítására, hogy a korai magyar modernizmus két legmeghatározóbb mestere, Vaszary és RipplRónai között nemes művészi versengés folyt. E látszólag Munkácsy és Vaszary találkozásáról és nézeteltéréséről szóló történet sokkal inkább szól Vaszary és Rippl-Rónai viszonyáról, valamint a körülöttük képződött legendák érintkezéséről és harcáról. E néhány, szinte találomra kiragadott példa segítségével próbáltam megvilágítani azt a problémakört, mely akár még az úgynevezett elsőrendű források esetében is megválaszolandó kérdések garmadája elé állítja a kutatót. Azonban az olyan közeli szemtanúk, mint egy művész feleségének visszaemlékezései, még óhatatlan elfogultsága és pontosításra szoruló adatai dacára is felbecsülhetetlen értékű forrásai a Vaszary-kutatásnak.