Veszprémi Nóra - Szücs György szerk.: Vaszary János (1867–1939) gyűjteményes kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2007/3)

Katalógus - Festmények

A ritmikus mozgásban tarka öltözékek és lárvaszerű maszkok futó látványa villan fel. A szőnyeg gyanánt kiterített képfelület színes forgatagából egy ifjú dáma tűnik ki, idős, komor kísérőjével. Ők ketten vonzzák tekintetünket, ők ketten alkotják a kép tartalmi közepét. Összetartozásuk ugyanolyan talányos, mint minden történés ezen a kétértelműségekkel fölstilizált estén. Öntudatos testtartásával, hátraszegett fejével, magasba vetett tekintetével az asszony az alkalmi partnertől látszólag függetlenedett, magányos egzisztencia: vonzó, titokzatos, büszke dáma. A férfival mindössze legyezőjének hangsúlyos foltja köti össze, amely finom festői átmenetekkel mintegy a férfi sáljába olvad. A női eleganciát nyomatékosító kellék így a két centrális figura egymásba fűzésének eszközévé lesz, telítődve némi jelképiséggel. A színhasználat további utalásokat is rejt. A rózsaszín ruhát és a fehér bőr üdeséget a fekete cilinder és a szemüveg árnyékában megbújó, sovány és elgyötört arc hatásos módon ellenpontozza. Fiatalság és öregség feszül egymásnak ott, ahol az alkalomnak megfelelően mindenki rejtőzködik. Az elhaladók lobogó selymeikbe, papírmasé álarcukba, kalapjukba, csákójukba bújva lépnek ki önnön lényükből. A különös pár azonban nem is annyira jelmezébe, mint inkább a személyiség bástyái mögé vonult vissza. A századfordulón divatos maskarádé-tematikával Európa-szerte együtt járt az a triviális felismerés, hogy az álarcosbál, a színház, a cirkusz az élet metaforája, míg az élet maga nem más, mint forgandó díszletek és alkalmi kosztümök csalóka képe. Tárgyválasztásában és előadásmódjában az Álarcosbál az 1904-es és 1905-ös rokokó-képekhez (kat. 38, 40) áll közel, de jelentős változásokkal. Az alakok plaszticitását ezúttal nem oldja fel könnyed ecsetjárás. A gáláns jeleneteken is alkalmazott, szűk képkivágat itt még esetlegesebb. Az illékony benyomást rögzítő motívumokat a festő már nem is kívánta maradéktalanul a képmezőbe sűríteni. Az alsó és a szélső figurák kicsúsznak belőle. Végül az önfeledt rokokó ünnepből csak a külsőségek, az örvénylő formák maradtak. Az alakok arcnélkülisége és a merészen félbemetszett maszkok szorongató látványt nyújtanak. K. E. 1 Szép Ernő: A Szinyeisták. Nyugat 1922. 24. sz. 1466. A tárcaíró kiemeli, hogy Vaszary ritkán vacsorázott a Társasággal. 50. Séta a parkban, 1907 / Promenade in the Park, 1907 (Parkban; Séta a szabadban) Olaj, vászon, 106 * 80 cm J.b.f.: Vaszary 1907. Kieselbach Tamás gyűjteménye Proveniencia: egykor Dr. Kiss László tulajdonában. Kiállítva: 1908 Nemzeti Szalon MIÉNK, kat. 152.? (Séta a szabadban); 1935 Ernst, kat. 16.? (Séta a parkban); BÁV, 26. aukció, 1971, kat. 349. Irodalom: Haulisch 1978. 20-21. R. XIV. kép; Kieselbach gyűjtemény. Magyar festészet 1900-1945. Vál., szerk. és írta Szabadi Judit. Bp., 1996. 42. R. 43; Modern magyar 2003. R. 46. kép; Rum 2005. R. 36. kép. A Séra a parkban ugyanannak a magánéleti sorozatnak egy erőteljes darabja, mint amelyhez a Reggeli a szabadban (kat. 48) is tartozik. Ez a kép azonban bár színben jóval gazdagabb, kompozicionálisan sokkal konvencionálisabb alkotás, mint a reggeliző társaságot ábrázoló mű. A parkban sétáló elegáns polgárasszony festői megjelenítése tipikusan plein air-téma. Benczúrtól Nádler Róbertig, Szinyeitől Csók Istvánig sokan feldolgozták a motívumot, Vaszary életművében pedig a későbbi évtizedekben is gyakran visszatérő téma maradt. Vaszary kompozíciójának erejét minden konvencionalitása ellenére harsogóan friss színei, merész színharmóniái adják. B. G.