Veszprémi Nóra - Szücs György szerk.: Vaszary János (1867–1939) gyűjteményes kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2007/3)

Katalógus - Festmények

Az Aranykor Vaszary szecessziós korszakának a legfontosabb műve, sőt a magyar szecessziónak is egyik emblematikus alkotása. S bármilyen evidensnek is tűnik mindez, ez a tény kellő határozottsággal csupán 1979-ben fogalmazódott meg a magyar művészettörténet-írásban (Szabadi 1979). A kép már csaknem hetven éve múzeumi tulajdonban volt, amikor az első komolyabb interpretáció megjelent róla (Perneczky 1966), s bár korábban számos publikáció foglalkozott Vaszary munkásságával, az Aranykort a magyar művészettörténet igazából csak az 1970 körüli években fedezte föl. 1906 és 1961 között nem is szerepelt kiállításokon, s mint valami „aranykori" lelet, várta újrafelfedezését. Még a mindenre odafigyelő Lyka Károly sem érdemesítette figyelemre, sőt a századvég művészetéről szóló összefoglalásában (Közönség és művészet a századfordulón. Bp., 1947) Vaszary Jánosnak még a nevét sem említette meg. S hogy értelmezése, sőt maga a primer befogadása is mennyire nem evidens, azt jól mutatja az a hatalmas különbség, ami az első kritikai reflexiót az újabb kori értelmezésektől megkülönbözteti. Az Új Idők név nélküli kritikusa 1898-ban, a tavaszi tárlatról írva a tárlat „legszebb, legköltőibb" képének tartja a müvet: „Az aranykor csodálatos üde zamatja árad le a képről, egyszeribe visszasejtjük azokat a mesés időket, amikben az arany napsugár a friss rügyfakadáson általtör, finom sárga, meg zöld reflexeivel leönt fűt, fát, virágot, s Vénusz asszony hófehér márványszobrát, amely előtt rózsaáldozatot hoz egy szerelmes emberpár. A régi, egyszerű és nagy szerelemnek csöndes ünnepe ez, amihez a természet dúsan ontja napja aranyát, virágait, illatos rügyeit..." Amikor Szabadi Judit az „üde zamat" és „friss rügyfakadás" helyett a kép émelyítően gomolygó aranydíszítményeiről, a belőlük áradó ernyesztő narkotikumról, az affektáltságba hajló mesterkélt artisztikumról, vagy az „egyszerű, nagy szerelem" helyett „rideg árkádiai tájak boldogtalan szerelmesei"-ről ír, az az érzésünk, mintha nem is ugyanarról a műről beszélne. S természetesen mi sem értjük, mit találhatott olyan frissnek és üdének a 110 évvel ezelőtti kritikus az Aranykor valóban bágyadt, szinte szürreális színvilágában, s hol láthatta a tiszta szerelem egyszerűségét Vaszary minden természetes érzékiségtől mentes, álomszerű figuráiban. Nem kevésbé kérdéses maga a kompozíció témája is. Valami füstáldozatot látunk Vénusz, Apolló és Diana szobrai előtt. A modern kor Ádámja és Évája bódító nosztalgiával fordul egy sajátosan elképzelt aranykor felé. A Vaszary által megelevenített aranykor ugyanis nem az ősidők mitológiai aranykora. A Medici Vénuszként, i. e. 1. századi római kópiában ismert kora hellenisztikus szobor, a múzsák élén álló Apollo Musagetes 2. századi római kópiája, illetve Artemis (Diana) párizsi szobra, mely IV. Pál pápa ajándékaként került II. Henrik francia király tulajdonába 1556-ban, sokkal inkább egy művészettörténeti aranykornak az emblémái: olyan művek, melyeknek megidézése Vaszary és a művészet történetében jártas nézői számára Firenzét, Rómát és Párizst elevenítette meg, s jelölte ki a modern kori aranykor-nosztalgiák célpontjául. Vaszary aranykor-ábrándja nem a boldog őskorról szól, hanem éppenséggel a görög-római civilizációról és annak kései örököseiről, a latin Nyugat-Európa szellemi központjairól. Vaszary ugyanakkor különös kapcsolatot teremt az antikvitás emlékei és a jelenkor nosztalgiája között. A Medici Vénusz szobráról egyszerűen eltüntette az istennőt kísérő delfin alakját, majd a delfint a dúsan díszített keret központi motívumaként, szembenézetből egy kagyló héjában jelenítette meg. Vénusz az attribútumán keresztül így szinte a modern néző tapintható közelségébe kerül. Miközben a szerelmes pár bemutatja rózsaáldozatát Vénusznak, az istennő a delfin alakjában „elevenedik meg", s szinte kilép a képből. Múlt és jelen, művészet és élet határai tűnnek el a kép és keret határainak feloldódása révén. „A Natura iparművészeti vértezetben lép ki a keretekből a polgári enteriőr felé" - írta úttörő tanulmányában Perneczky Géza, hangsúlyozva a századforduló művészetének erőteljesen iparművészeti orientációját. Ez a fajta egymásbajátszása stílusoknak, eszményeknek, korszakoknak érdekes módon az Aranykor figuráin is érzékelhető. Az enyhén sminkelt, a kor szépségeszményének megfelelő nő egy kifejezetten klasszikus karakterű, a századforduló divatos férfieszményétől mindenképpen idegen férfi társaságában jelenik meg. Sőt, a nő kinyújtott karja mintha hidat képezne a rózsa füstje, s az egyébként szintén füstszerűen, álomként megjelenő szobrok alakja és a férfi Keretterv az Aranykor című festményhez, 1898 körül. Vázlatfüzet lapja, MNG Adattár Keretterv a Hír című pannóhoz, 1898 körül. Vázlatfüzet lapja, MNG Adattár Ludwig Hoffmann. Naplemente a tengeren, 1898. Österreichische Galerie Belvedere, Wien