Veszprémi Nóra - Szücs György szerk.: Vaszary János (1867–1939) gyűjteményes kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2007/3)

Tanulmányok: - PATAKI GÁBOR: Helyzeti hátrány. Vaszary János írásairól

PATAKI GÁBOR Helyzeti hátrány VASZARY JÁNOS ÍRÁSAIRÓL Vaszary nem volt teoretikus alkat, s olyan finom szépírói erényeket sem csillogtatott, mint mondjuk Bernáth Aurél, Aránylag sokat írt, s bizony nem is rosszul, szófordulatai elevenek, szóképei láttatok. írásai mégse nevezhetők igazán elméleti tanulmányoknak, hiszen még az ezzel az igénnyel készült művek is sokszor laza reflexiók halmazának tekinthetők. De nem beszélhetünk esetükben kritikákról sem; neveket alig, konkrét műveket szinte sosem említ, a velencei biennálékról szóló rendszeres beszámolói után inkább a város hangulata marad meg az olvasóban a kiállításon látott művek elemzése helyett. Mindezek ellenére azonban írásai számos tanulságot s adalékot rejtenek a korabeli magyar művészeti közgondolkodás, modernségfelfogás állapotát illetően. í. Escher Károly: Vaszary János műtermében, 1934 R.: Pesti Napló Képes Melléklete, 1934. jún. 17. 0. n. „Tehetségének eredetisége, egyéniségének vezéri allűrjei, intelligenciájának céltudatossága ráformálták a vezérségre"

1 Mint a fenti idézetből kiviláglik, még legbőszebb ellenségei sem haboztak elismerni Vaszary művészi és művészetszervezői kvalitásait. Ha kényszeredetten is, de tudomásul kellett venniük, hogy személyében az általuk is mindenek felett preferált felső középosztályból támadt ellenfelük, akivel szemben be kellett tartani a más esetekben szívesen mellőzött párbajkódex szabályait. „Származása" megfelelt az igényeknek, a kisnemesi-iparosi-honoráciori rétegek között ingadozó család nem volt ugyan gazdag, de a „nemzetfenntartó" osztályhoz való tartozásában senki sem kételkedhetett. Nem hagyható említés nélkül a család szoros kapcsolódása a katolicizmushoz sem, azzal a nem elhanyagolható körülménnyel együtt, hogy a számos hasonló helyzetű, szocializációjú famíliától eltérően a művész nagybátyja előbb a pannonhalmi főapát, majd az esztergomi hercegprímás rangjára emelkedett. Ez a rokonság Vaszaryt akarva-akaratlan s végérvényesen a felső középosztályhoz kötötte. Rögtön le kell szögezni: a művész sohasem használta ki az ekként támadt előnyöket, sohasem élt vissza familiáris kapcsolataival. Viszont élt velük; azaz akár önkéntelenül is magáévá tette az ilyen körökben szokásos társasági és viselkedési normákat, felhasználva mindezt arra, hogy a benne szunnyadó citoyen-öntudatot és liberális hajlamokat szabadon s öntudatosan képviselje egy olyan közegben, mely ha nem is értett vele egyet, udvarias kényszerűségből elviselte azt. így lehetett - Mezei Ottó szavaival élve - „reneszánsz formátumú festőfejedelemmé",

2 a modern magyar művészet vezető-szervező egyéniségeként a 20-as évek egyik kulcsfigurájává, s így képviselhette olyan magabiztosan, magától értetődő, magyarázkodásokra nem kényszerülő öntudattal, de emellett a társaság íratlan szabályait is betartva, nem vagdalkozva, igazán senkit meg nem sértve a modern magyar és egyetemes művészetre vonatkozó elképzeléseit. „Talpig úriember" volt a maga polgári liberális nézeteivel a különböző előjelű elfogultságoktól hangos és vagdalkozásoktól terhes művészeti viszonyok s polémiák között. (Nem véletlen talán, hogy legkedvesebb publikációs fóruma az ilyen típusú nézetek iránt fogékony Pesti Napló maradt.

3

) Tartózkodó modorával (s az ehhez kapcsolódó határozott kijelentéseivel) valóban szigetként emelkedett ki a nemtelen oldalvágásokban nem szűkölködő polémiák közül. Egy más aspektusból nézve azonban helyzeti előnye gyakran helyzeti hátránnyá változott. Pozitív s negatív előjellel egyaránt, de kívülálló maradt, vitákon felül elhelyezkedő szereplőként a küzdelem irányítása helyett gyakran annak reflektálásával kellett beérnie. Éppenhogy nem