Muladi Brigitta - Veszprémi Nóra szerk.: A festmény ideje – Az újraértelmezett hagyomány (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai)

Bevezető - A realizmus ideje. Muladi Brigitta

Bevezető A realizmus ideje Muladi Brigitta Az utóbbi 120 év „realista történései" és gyakran egymásba csúszó, mindig megújulni képes irányzatai - naturalizmus, Neue Sachlichkeit, mágikus realizmus, metafizikus realizmus, fotórealizmus, hiperrealizmus, „milleneumi realizmus" stb. - ismeretében nem kell bizonyítani, hogy a festői realizmus

1 és a figurativitás ma is járható út. A valóság ábrázolásának igénye a festészetben sem köthető egyértelműen egyetlen korszakhoz vagy műfajhoz. Akkor sem, ha a festészet történetében elsőként Courbet Realista kiáltványa (1855) fogalmazta is meg pregnánsan ezt a stíluskategóriát, ami Manet tevékenységével nyert kontinuitást, és ha gyakran emlegetjük még ma is 19. századi jelenségként. A realizmus korszakokon átívelve töretlenül népszerű. Popularitása abban rejlik, hogy közérthető formában késztet a művészet mibenlétéről való gondolkodásra, kapcsolatot teremt a mindennapok esztétikája és a festészet (művészet) esztétikája között. A realizmusban semmi új nincs, létezik az ókor óta. Mégis, ha végignézünk csak az elmúlt évtizedek festészetén, számos, szinte egymással nem összevethető változatát ismerjük meg. Katalógusunkban olvasható tanulmányaikban Hornyik Sándor, Rieder Gábor, valamint „széljegyzeteiben" egy művész, Lajta Gábor, ezek fogalmi és történeti szálait bogozgatja. írásaik A festmény ideje kiállítás előtt, 2006 decemberében lezajlott konferenciára

2 készültek. A legkülönösebb a realizmusokban az, hogy „triviális"

3 formai rendszerük, könnyen értelmezhető megjelenésük mögött minden esetben van egy többletjelentés, ami vagy művészetté avatja, vagy éppen kivonja őket az „autonóm művészet" köréből (pl. reprezentációs, díszítő célok). A jelenlegi kiállításon a festői realizmusnak a személyes, szubjektív viszonyok által meghatározott tradíciófogalom a többletjelentése, aminek bemutatására meglepő módon nem a kortárs mű, hanem a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményéből mellé helyezett klasszikus alkotás hivatott. A párosítás iránya ugyanis fordított volt, a „minták" a már elkészült kortárs festményekhez rendelődtek hozzá. Ez azt jelenti, hogy a művészek régi, bevált stratégiát alkalmaznak a kortárs gyakorlatban, ami a művészek felvetése nyomán eltérő tartalmakat rejthet, jelen esetben a már túlhaladottnak hitt - sőt a konkrét alkotások szintjén ismeretlen - értékek újrafelfedezését jelenti. Ami azonban a művészek részéről állásfoglalásként értelmeződik, a néző, az értelmező, sőt a kurátor részéről is számos kérdésfeltevést indukál. Lehet-e a kortárs festészetet romantikus nosztalgiával vagy tudatos programmal a múlt felől megújítani, és újítás-e a hagyományos festészet alkotásait nemcsak forrásként, hanem követendő mintaként használni? Meg kell-e újítani a festészetet, vagy a festészet fogalma valóban változatlan? Az ilyen értelemben létrejött „kép" hozzáadhat-e valamit a kortárs képzőművészeti diskurzushoz, és kortárs műveket látunk-e végeredményként? A konkrét, időben távoli művek összehasonlítása folytán valóban megjelenik-e a művészek egyéni hagyományfelfogása, és a részletek összeállnak-e egy kontinuitásteremtő szemléletté? Az önmagát egységesnek aposztrofáló Sensaria csoport miképpen mutatja meg közös vonásait a kiállítótérben, és hogyan nyilvánulnak meg a különbségek? Ennek a kérdéskörnek a pozitív értelmű megválaszolására vállalkozott az a közel 30 kortárs művész, akik a Magyar Nemzeti Galériának A festmény ideje című kiállításán részt vesznek, hiszen az itt kiállított új műveikkel természetesen hozzá szándékoznakjárulni a kortárs művészeti diskurzushoz. A hagyományok visszakeresése, a spirituális vonzódás az elmúlt időkből származó tárgyhoz, jelen esetben festményhez, segít felismerni azt a tényt, hogy a mai festő is egyediségében a régi korok értékei mellé helyezhető tárgyat hozhat létre, és megmutatja az unifomizált újdonságkereséstől való elhatárolódás igényét. De a jelen kulturális környezetével szembeni kultúrakritikai attitűdöt is felfedezhetünk benne, a tömegjelenségektől való távolságtartás, a „művészetipar" elvárásai ellen való cselekvés formájában, habár az elmúlt néhány évben a festészet felértékelődése, a kereskedelmi galériák „látványelvű festészetéhsége" erre éppen rácáfolni látszik. Emellett számos olyan hazai és külföldön rendezett intézményi kiállításról értesülünk folyamatosan, amelyek a közeli vagy távoli festészeti múlt örökségét a kortárs művek mellé rendelik. Például 2000-ben Londonban Találkozások címmel nyílt kiállítás, olyan párosításokkal, mint Balthus/Poussin, Freud/Chardin, Kiefer/Tintoretto, Kitaj/Van Gogh, Tapies/Rembrandt, Viola/Bosch stb. 2005-ben Düsseldorfban a Slow Art - Csendélet, portré, táj című tárlaton a németalföldi történeti festészet egyes alkotásaira többek között Borremans, Marlene Dumas, Mark Manders, Philip Provily, Luc Tuymans, Ger Van Elk, Cindy Wright reagált új művel, Sankt Gallenben idén rendeztek ... évszázadokon át címmel a hagyomány kontinuitását történeti anyaggal együtt bemutató kortárs kiállítást.

4 A Szépművészeti Múzeumban tavaly Rembrandt-parafrázisokat láthattunk a Re-.mbrandt - Kortárs magyar művészek válaszolnak című kiállításon, idén a Van Gogh kiállítás mellett a művésznek a magyar festőkre tett hatását követhetjük nyomon.

5 A kortárs művészetben a festői hagyománynak a „triviális", a látványon alapuló összefüggésrendszerbe való visszahelyezése - mint központi kérdés - tűnhet egy kézmozdulattal lesöpörhető álproblémának. De ha egy ultrakonzervatív festői „szubkultúra" termékeiként kezeljük a műveket, és mellé azt a kortárs képzőművészetben jelenlevő kommunikációs gyakorlatot vesszük alapul, miszerint a politikai rendszer, a globális problémák, az ökológiai gondok a személyiségre gyakorolt hatásának beépülése a kortárs műbe elengedhetetlen, a technikai újítás és korszak jelének megjelenése a műben követelmény, és mindezeket a leghatékonyabban a koncept, és rokon megnyilvánulási módok, a médiamű, és ha már festészet akkor a megújított, de semmi esetre sem a hagyományos festészet fejezheti ki - akkor ez a retrográd álláspont fontos kérdéseket vethet fel. Szólhat a személyiség szabad választásáról, a művész-lét mindenkori lényegének ontológiai értelmezéséről egy olyan anakronisztikusnak vélt művészeti irányzat felvállalása is, mint a 19. században megfogalmazott festői realizmus vagy naturalizmus. És mindezek mellett elsődleges szándéka a magyar festészet múltjának egy újfajta reprezentációját megmutatni.