Muladi Brigitta - Veszprémi Nóra szerk.: A festmény ideje – Az újraértelmezett hagyomány (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai)

Tanulmányok - „Egy szép napon mi magunk is régiek leszünk". Gondolatok a Sensaria csoport és a mű idejéről. Somhegyi Zoltán

ezért örökké megragadhatatlan megragadásával magát a pillanatot tágítja ki végtelen hosszúvá. Nem időbeli jelenségeket fest, hanem magát az időt. A két végpont kijelölése után vizsgáljuk meg, hogy a többi Sensariatag miként kapcsolható bele ebbe a diskurzusba. Horváth Roland portréin, csendéletein úgy hoz ítéletet saját koráról, hogy közben nem tagadja meg a mestereinek tekintett elődöket. Témái klasszikusak, például időtlen virágcsendéletek, ám azzal, hogy egyik csendéletének tárgya egy robot-gyerekjáték is lehet, ezt az időtlenséget aktualizálja, és a hagyomány folytatásával éppen a hagyomány törését jeleníti meg. Lőrinci Tamás felfogása közel áll Horváth Rolandéhoz, ám az általánosabbjelenkor-reflexió helyett erősebbnek tűnik az az igénye, hogy a személyes időnek - nemcsak a saját, hanem a „mindenki személyes idejének" - fontosságára hívja fel a figyelmet. Ez leginkább ikrek-sorozatában a nyilvánul meg, ahol az azonos életkor és az eltérő élettapasztalat szembenállását vizsgálja. László Dániel képein úgy állt meg az idő, hogy közben „folyásának", „telesének", „töltésének" módja állandóan jelen van. Tájképein gyakran találkozunk piknik-felszereléssel, szobabelsőin műalkotásokkal és hangszerekkel, mely eszközök hagyományosan a szokásosból kiszakított idő eltöltését szolgálják. Megyeri Horváth Gábor az idővel való találkozást ragadja meg. Az önnön idő - melynek kétségbeesett pillanatainkban csupán múlása tűnik fel - festményein mégsem pusztán melankolikus hangulati elemként tűnik fel, hanem tudatosításával egyfajta remény megszerzésének lehetőségét is megadja. Szabó Abel első látásra szintén teljesen időtlen képeket fest, ám valami mindig visszaránt minket jelenünkbe, mely olykor szinte csak a címadásban érhető tetten. Lakótelepi idill című képén megmerevíti az időt, mégis, a tömbház steril felülete mindig aktuálissá teszi a mű alaphangulatának elridegült, kiüresedett jellegét. Vele ellentétben Kovács Lehel előszeretettel készít par excellence atemporális képeket. Legtöbb eddigi festményén szándékosan került minden olyan elemet, mely időben beazonosíthatóvá tehetné a képet. A kísérlet nemcsak önmagában izgalmas, hanem azért is, mert felmerül, hogy az időtlenség igénye befolyásolni tudja-e az egyéni stílus karakterét? Hiszen a stílus önmagában is árulkodik önnön és alkalmazója (a festő) idejéről, sőt, mindkét értelemben: koráról. Sütő Róbert Halott madár című képe fontos meglátást tükröz. A mű nem csendélet, hiszen az immár az időben nem létező madáron kívül semmi más elem nem található rajta, sem a környezetének vagy a természetnek, de még csak (kép)térnek ábrázolása sem. Az állatok meghatározásánál gyakran, felületesen az elsők között szoktunk hivatkozni az öntudatlanságukra, amely azonban egyes etológusok kísérletei nyomán más megvilágításba is kerülhet. Sütő érdekes felvetése olyan létezőnél tematizálja az időt, amelynek legfőbb jellemzője lehet önnön idejének nemtudása. Horváth Krisztiánnál meglepő módon a technika révén tűnhet fel az idő-tematika. Az enkausztika ókori eredetű technikája egyrészt a műfaj hagyományaira reflektál, másrészt ezen reflexió és az archaikusság érzete révén kárpótolni próbál minket az ókori piktúra elveszett alkotásaiért. Ugyanakkor nem tagadja meg korát, ami legfőképpen (ismét) saját stílusában, a vastag festékrétegek által meghatározott speciális faktúrákban nyilvánul meg. Az egyetlen szobrász-kiállító, Balogh Zsófia műveinél egyértelműen középkori inspiráció figyelhető meg. Ez viszont nem csak tematikai azonosságot jelent. Inkább a középkori műveken megfigyelhető, az örök időbe bepillantást nyújtó áhítat, csendes misztika jelenkori felidézésének lehetősége érdekli, és ezt az alázatot a művek megnyerő személyessége hitelesítheti. A Sensaria csoport alkotóinak és a műveikben megjelenő időfelfogás rövid elemzésével tehát két célom volt. Egyrészt felhívni a figyelmet arra, hogy a Sensaria eddigi elemzői túlságosan nagy hangsúlyt fektettek pusztán a csoport és a hagyomány viszonyára, minekutána az egyéni teljesítmény háttérbe szorult. Ugyanakkor nem feledhetjük, hogy a csoport teljesítménye önmagában nem létezik, csak az alkotók munkáinak dedukciója révén. Ehhez kapcsolódóan pedig meg szándékoztam mutatni azt a termékeny változatosságot, mely a Sensariát érő minden leegyszerűsített általánosításra rácáfolhat. 1 A cím Bernard le Bovier de Fontenelle Elmélkedés a régiekről és a modernekről (i688) című írásából származik, in: Beszélgetések a világok sokaságáról. Válogatott írások. Ford.: Lakatos Mária. Bp., 1979.169. 2 Lásd például a Sensaria honlapján (www.sensaria.hu) Horváth Krisztián és Kondor Attila 2005-ben született Ars Poetica-írásait. 3 Időn túl -A festészet vállalt hagyománya. Szerk.: Muladi Brigitta. Szombathelyi Képtár, Szombathely, 2006. 4 Gálig Zoltán: Előszó. Festészet időn (és szavakon) túl. In: Időn túl... i.m. 3. 5 Kovács Lehel: „Időn túl". In: Időn túl... i.m. 4. 6 Sturcz János: A Sensaria társaság és a vállalt festészeti hagyomány. In: Időn túl... i.m. 5—10. 7 Muladi Brigitta: Időn túl - átjáróban vagyunk. In: Időn túl... i.m. 11—14. 8 Flórián Szabó Noémi: Sensaria, avagy, amit veszthetsz a réven, visszanyered a vásznon. In: Időn túl... i.m. 15—18. 9 Szilágyi Mária: Beszélgetés a Sensaria csoport tagjaival a szombathelyi kiállítás kapcsán. In: Időn túl... i.m. 19—24. ío Johann Wolfgang Goethe: Maximák és reflexiók. Ford.: Tandori Dezső. In: Antikés modern. Antológia a művészetekről. Szerk. Pók Lajos, Bp., 1981. 859.