Endrődi Gábor – Zwickl András szerk.: Luthertől a Bauhausig, Nemzeti kincsek Németországból (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai)

Gude Suckale-Redlefsen - Robert Suckale: Sokszínűség és bőség

Gude Suckale-Redlefsen - Robert Suckale Barangolások ötszáz év keletnémet múzeumtörténetében „Nincs hazafias művészet házi Fias tudomány. Művészei is, tudomány is, mint a magasrendű jók mindegyike, az egész világé" A fejedelmi gyűjtemények korszaka Goethe, Johann Wolfgang von: Maximen und Reflexionen. In: Werke (Cortasche Ausgabe). Darmstadt é. n., II, 761., 690. sz.; eltérő megfogalmazásban Id. még uo., XVII, 480. [Magyarul Id. Tandori Dezső fordításában: Goethe, Johann Wolfgang: Antik és modern. Antológia a művészetekről. Budapest 1981, 831.] Schlosser, Julius von: Die Kunst und Wunderkammern der Spätrenaissance. Leipzig 1908, 8. A bécsi Szent István-dóm Riesentor (Óriás-kapu) nevű bejárata azokról az őskori mamutcsontokról kapta a nevét, amelyek az alapok kiásásakor kerültek elő, és amelyeket III. Frigyes császár itt függesztetett ki; Id. Schlosser: i. m. (2. J.), 14-15. Burckhardt, Jakob: Werke. Kritische Gesamtausgabe, VI. Das Altarbild. Das Porträt in der Malerei. Die Sammler. Beiträge zur Kunstgeschichte von Italien. Kiad. Boch, Stella von és mások. München-Basel 2000. Az első modern értelemben vett gyűjtők közé tartozik Berry hercege; Id. Meiss, Millard: French Painting in the Time of Jean de Berry. The Late Fourteenth Century and the Patronage of the Duke, I—II. London 1967. Bruck, Robert: Friedrich der Weise als Förderer der Kunst. Straßburg 1903; Christensen, Carl C: Art and the Reformation in Germany. Athens 1979; Gurlitt, Cornelius: Die Kunst unter Friedrich dem Weisen. (Archivalische Forschungen, 2.) Dresden 1897; Ludolphy, Ingetraut: Friedrich der Weise, Kurfürst von Sachsen 1463-1525. Göttingen 1984; Schmidt, Karl: Wittenberg unter Kurfürst Friedrich dem Weisen. Erlangen 1877. A mai gyűjtemények és múzeumok ősei a kincstárak. Ezek mindig is arra szolgáltak, hogy tulajdonosaiknak tekintélyt és hatalmat adjanak. Ezért mutatták meg és állították ki őket. Idővel sokat változott, hogy mit gyűjtöttek, és azt hogyan prezentálták, és e két kérdés szorosan összefügg. Ősidőktől fogva találkozunk azzal a törekvéssel, hogy az isteneknek értékes tárgyakat áldozzanak, és hogy azokat ajándékként, kegyes emlékezet céljából szent helyeken állítsák fel. Ma már nehéz ezt megértenünk, mert nem vagyunk tudatában annak, hogy Közép-Európa összes templomát többé-kevésbé megtisztított, sokukat teljesen kiürített állapotban ismerjük. Valaha állítólag több mint négyszáz antik szobor állt a konstantinápolyi Hagia Sophiában - egy olyan templomban, amely a mai kiállítási szokások alapján bizonyosan nem lenne elég nagy mindük elhelyezésére.

2 A felvilágosodás és a szekularizáció tisztogatásai előtt a háborúkban zsákmányolt zászlók és trófeumok a fogadalmi ajándékokkal, emlékművekkel, síremlékekkel és hasonlókkal együtt minden nagy templomot egy-egy történeti múzeummá tettek. Az ott eltemetett személyek szobrai és képmásai portré galériává, a kifüggesztett fegyverek és páncélok fegyvertárrá alakították őket. Kincstáraikat korai iparművészeti múzeumoknak lehet tekinteni. A boltozatra függesztett bálnacsontok és őskori mamutagyarak,

3 illetve a strucctojások, korallok, bölényszarvak és a kincstár más egzotikus tárgyai jóvoltából pedig természettudományi kabinetekké váltak. Mégis, mélyreható változásokra volt szükség ahhoz, hogy modern értelemben vett gyűjteményekről beszélhessünk. Az itáliai és francia fejedelmi udvarokban a 14. századtól ismertek a művészettel való bánásmód első olyan példái, amelyek a művészi kvalitásnak fontosabb szerepet juttatnak a vallási funkciónál.

4 Ez nem azt jelenti, hogy az egyházi művészet híján lett volna az esztétikai kvalitásoknak. Ellenkezőleg, a követelmények magasak voltak - a Biblia példája nyomán (2Móz 31,2 skk.), amely szerint az Úr személyesen hívta meg Besaléelt, és töltötte be „őt Istennek lelkével, bölcsességgel, értelemmel és tudománnyal minden mesterséghez", hogy a szentélyt a legnagyobb szépséggel díszítse. A Rostock melletti Bad Doberan ciszterci apátsági templomban fennmaradt kehelytartó szekrény mintha azért készült volna, hogy közszemlére állítsák, igényes, művészi megjelenése azonban csak a benne őrzött liturgikus edények rangját kellett, hogy kifejezésre juttassa. A középkori állami kincstárak a templomi kincstárakra hasonlítanak. Az egyházi és a világi szférát alig lehet különválasztani. A bécsi Schatzkammer birodalmi ékszerei között az ereklyetartók és liturgikus eszközök vannak túlsúlyban. A profán ötvösművészet csak lassan, az ünnepélyes alkalmakkor használt étkészletekből és asztali díszekből alakult ki. Azokat a drágaságokat, amelyek nem az asztalra kerültek, külön állványokra rendezték el. Ezeket a tárgyakat az ún. ezüstkamrákban gyűjtötték. Németország keleti részén az egyik első jelentős gyűjtő Bölcs Frigyes szász választófejedelem volt (született: 1463, uralkodott: 1486-1525).

1 Az ő példáján megfigyelhető a gyűjtők jellegzetes viselkedése: igyekeznek vezető művészeket magukhoz kötni; saját kezű és egyszeri műveket akarnak birtokolni; nem elégszenek meg néhány egyedi darabbal, hanem bőségre és változatosságra törekednek. Frigyes ezért nagyon különböző karakterű művészeket invitált az udvarába: a velencei Jacopo de'Barbarit, egy Jan nevű