Passuth Krisztina - Szücs György - Gosztonyi Ferenc szerk.: Magyar Vadak Párizstól Nagybányáig 1904–1914 (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2006/1)

ITTHON ÉS A NAGYVILÁGBAN - JACK FLAM: Fauvizmus, kubizmus és az európai modernizmus

JACK FLAM Fauvizmus, kubizmus és az európai modernizmus A korai magyar modernizmus egyik jellemzője, hogy míg a fauve stílus jelenléte meghatározó a festészetben, a kubizmus közvetlen befolyása kevésbé érezhető. Számos magyar művészre hatott 1905 és 1910 között a fauvizmus dinamizmusa, nonkonformista és akadémiaellenes szemlélete. Czóbel Béla, a magyar fauvizmus egyik legismertebb képviselője azokkal a párizsi művészekkel állított ki együtt, akik a stílus nevét eredetileg kiprovokálták. Michel Puy Les Fauves című tanulmányában (1907), amely elsőként tekinti a stílust többé-kevésbé koherens művészeti irányzatnak, Czóbelt a korai fauvizmus egyetlen külföldi képviselőjeként említi.' Mivel a magyar képzőművészek valóban részt vettek a fauve mozgalom kezdeti szakaszában, nem meglepő a stílus magyarországi virágzása, ami különösen Czóbel, Bálint, Berény, Kernstok, Márffy, Nemes Lampérth és kollégáik műveiben érhető tetten. Az expresszionisztikus energia és konstruktív eltökéltség keveréke a magyar fauvizmust izgalmas módon a 20. század elején kialakult két fő francia stílus, a kubizmus és fauvizmus közé helyezi. 1. A fauvizmus rövid története és a kubizmussal való kapcsolata számos érdekes kérdést vet fel a századelejei francia avantgárd festészetre vonatkozóan. Kérdés például, hogy rövid élete ellenére miként maradhatott a fauvizmus ilyen sokáig a művészettörténeti gondolkodás szerves része. (Kahnweiler például 1915-ben a fauve szót abszurdnak nevezte, és örült, hogy az „szerencsésen eltűnt". Az első világháború után azonban a fauve kifejezés használata rögzült.)

2 Izgalmas kérdéseket vet fel a fauvizmus és a kubizmus egymáshoz való viszonya, valamint az, hogy mit árul el a kubizmus térnyerése a fauve festészet mögött rejlő gondolatokról. Most, egy évszázaddal később különleges érdeklődésünkre tarthat számot néhány, a fauvizmus és a kubizmus kapcsolatát érintő, mind a mai napig megválaszolatlan kérdés, mely arra utal, hogy a modern művészet középpontjában egy fel nem oldható ellentét feszül. A modern művészet történetét tárgyaló alapvető munkák a fauvizmust hagyományosan az első jelentős 20. századi mozgalomként tartják számon, annak ellenére, hogy az ide sorolt művészek nem nagyon tartottak össze, sőt, közülük többen tagadták, hogy ilyen mozgalom egyáltalán létezett. A történet úgy szól, hogy 1905 körül Henri Matisse vezetésével egy csoport fiatal művész az erőteljes színek, vakmerő ecsetkezelés, könnyed vonalvezetés alkalmazásával forradalmasította az európai festészetet. A fauve-ok elnevezés állítólag Louis Vauxcelles újságírótól származik, aki fenntartásokkal viseltetvén az avantgárd festészet iránt, az 1905-ös Salon d'Automne-ról írt kritikájában először nevezte az új stílust követő művészeket „vadaknak" [„fauves"]. Valójában a kifejezés kialakulása kicsit bonyolultabb ennél, és csak 1907 után vált általánosan elfogadottá, amikorra a fauve festészetnek többé-kevésbé vége is volt.

3 Valószínűleg nem véletlen egybeesés, hogy a „cubisme" szó eredetét is általában (és helytelenül) Vauxcelles-nek tulajdonítják, mint ahogy az sem, hogy ez a kifejezés is csak azután terjedt el, hogy radikálisan megváltozott az a stílus, amelynek leírására szolgált. Fauvizmus és kubizmus, mint a 20. század első két jelentős festészeti stílusa, tetszetős párt alkotnak, felidézve a századelőn oly népszerű nietzschei dionüszoszi—apollói kettősséget. Valójában azonban mindkét stilisztikai terminus pontatlan, és csak leegyszerűsített képét nyújtják annak a rendkívül összetett helyzetnek, amely a korai 20. század francia festészetét jellemezte. Az, amit „helyzet" alatt értek, nem egyszerűen a képek szemlélése által, hanem ezzel együtt az azokat leíró terminológia eredetének vizsgálata által világítható meg. A „fauve" szó például többet árul el a 20. század elejének viszonyáról a társadalmi és etikai normákat megsértő művészethez, mint magáról a festészeti stílusról, amelynek leírására szolgál. Mielőtt a „fauve" kifejezés elterjedt volna, az új festőgenerációt olyan kifejezésekkel illeték, mint „gerinc nélküliek", „szétesők" [„Invertébrés", „Incohérents"]; ezek a „fauve"-hoz hasonlóan legalább annyira utaltak arra, hogy a festők megsértették a jó ízlést, mint a művek látszólagos forma nélküliségére.

4 A híres, 1905-ös Salon-kritikában Vauxcelles valójában két