Passuth Krisztina - Szücs György - Gosztonyi Ferenc szerk.: Magyar Vadak Párizstól Nagybányáig 1904–1914 (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2006/1)
ITTHON ÉS A NAGYVILÁGBAN - SZŰCS GYÖRGY: Disszonancia vagy új harmónia? A „neós" művészet Nagybányán
Galimberti Sándor; Nagybányai motívum, 1911. Kat. sz. 129. eredeti levél lappang, így a szövegösszefüggés hiányában ma már nem megállapítható a Ferenczy által használt szó valódi értelme, annak ironikus vagy komoly felhangja, valószínűleg a szó eredeti jelentése szerinti valamiféle elvárt „újszerűséget" érthetett alatta. Rózsa Miklós 1914 elején megjelent, említett összefoglalásában pedig már magától értetődő természetességgel, otthonosan kezeli a kifejezést részben Rippl-Rónai, részben az impresszionisták után következő „újak" művészetére alkalmazva. 68 A tovább élő „neó" Az I. világháború befejezése után sem szakadt meg az élet a nagybányai művésztelepen. A város ugyan román fennhatóság alá tartozott (Baia Mare), de Thorma János vezetésével újraindult a munka. A neós fiatalok többsége beérett művészként nem tért vissza a művésztelepre, így Czóbel, Boromisza és Tihanyi sem; a folytonosságot Ziffer Sándor letelepedése, s az 1910-es években ott tanulók egy részének aktív jelenléte biztosította. Közülük is kiemelhető Jándi Dávid személye, akinek egy 1912-es önarcképéről ezt jegyezte le naplójába Kuczka Mihály: „egy szerecsen fej zöld reflektorral megvilágítva". 69 Ugyanezt az időszakot idézte fel Körösi Sándor, a Brassói Lapok kritikusa: „S ugy emlékszem rá, mintha tegnap történt volna: Jándi egyszer egész fejét betemette egy tál gyönyörű, ritka cmóbervörösbe... Sokan, a »józanok«, már majdnem bolondnak, színőrültnek tartották." 7 " Jándi előszeretettel használta a világító sárgákat, izzó vöröseket és a mély kékeket pasztelljein, melyeknek markáns színkezelését mindvégig megőrizte, magatartásának „vadsága" azonban valamelyest megkopott az évek során. Hosszan lehetne sorolni azoknak a neveit, köztük a művésztelep plein air és impresszionisztikus tradícióit vállaló fiatalokét is, akik hol óvatosabban, hol bátrabban alkalmazták a „neós" hatásokat festményeiken: Kádár Géza, Krizsán János, Mund Hugó, Nagy Oszkár és mások. Az egykori új nemzedék eredményei beértek, részben elfogadott irányzattá szelídültek. 1925-ben a Szamos cikkírója a nagybányai neók több tagjának, Ziffernek, Jándinak és Mundnak a távolmaradását hiányolja egy kiállításról.'" Thorma viszont egyre kilátástalanabbnak látja a művésztelep jövőjét: „A tanítást itt senki sem tudná folytatni a mi szellemünkben. Az pedig igazán szégyen lenne, ha az a neo-irány burjánozna itt fel most, miután eddig meg tudtuk őrizni tőle az iskolát. Ez igazán ronda befejezése lenne a mi munkánknak" -írta Rétinek 1927-ben Nagybányáról. 72 1929-ben Budapesten pedig Elek Artúr örömmel üdvözli azt a folyamatot, hogy Perlrott Csaba Vilmos kiállításán ismét természet közeli képeket mutat be, sőt nem egynek a régi nagybányai táj az ihletője. „Sokáig ő volt a Paris felől fújó uj szelek első megérzője, felfogója és továbbadója. Nagybánya berkeiben, ahonnan művészetével elindult a »neo« nevü rémnek első és legállhatatosabb képviselője volt. A »neo« a természethez áhítatosan ragaszkodó nagybányai művészet szótárában a természettől való elrugaszkodás törekvését jelentette, pontosabban: a természetnek önkényeskedő ábrázolását, vagy még pontosabban: torzító előadását." 73
