Passuth Krisztina - Szücs György - Gosztonyi Ferenc szerk.: Magyar Vadak Párizstól Nagybányáig 1904–1914 (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2006/1)

ITTHON ÉS A NAGYVILÁGBAN - PASSUTH KRISZTINA: Francia Vadak, magyar Fauve-ok

Georges Braque: L'Estaque-i táj, 1906-1907 Musée d'Art moderne de Troyes, Troyes, © HUNGART 2006 való azonosulás. Még a legmerészebbek, mint Perlrott Csaba Vilmos vagy Ziffer Sándor is megmaradnak egyfajta gondolatkörben, látáskultúrában, s azt tájképeikben nem akarják alapvetően mással felváltani. A magyar festők ritkán élnek kiélezett színellentétekkel, a kompozíciót általában nem egyszerűsítik le csak a zöld-vörös szín feszültségére, s ecsetvonásaik sem szabadulnak el az ábrázolt motívumtól, és nem önállósítják magukat. A magyar fauve-ok számára a látvány megjelenítése az elsődleges, és így nemcsak az élmény rögzítésére, hanem tudatos megkomponálására is törekednek. Nem akarják a véletlenszerűség, a spontaneitás látszatát felkelteni, mint francia kollégáik. A szerkesztésben pedig a motívumokat övező fekete vagy kék kontúroknak sokkal nagyobb a szerepük, mint a párizsi vagy collioure-i képeken. Közelebb állnak Gauguin és adott esetben Cézanne látványteremtő elveihez, mint a francia fauve-ok. Soha nem engedik el teljesen magukat, és nem ismerik a látványtól való elszakadásnak azt a felszabadító örömét, amely a collioure-i festményeknek olyan különleges lendületet ad. Úgy tűnik, hogy a magyarok közül - különösen virágcsendéleteiben és inkább csak 1908 után - Dénes Valéria függetleníti magát leginkább a látvány kötöttségeitől, képein a lazán felrakott ecsetvonások önmagukért, önmagukban érvényesülnek. Általában véve a magyaroknál az ábrázolt műterem vagy táj zárt egység marad, s az élénk vagy pasztellzöld környezetben a távolságot gyakorta mélybevezető és jellegzetesen rózsaszín, kanyargó út, ösvény érzékelteti. Ez a sajátságos rózsaszín számos magyar képen szinte egy időben tűnik fel. A hazai piktorok viszonylag ritkán örökítenek meg nagyváros-képet, de ha tájat festenek, akkor az vagy Nagybánya, vagy valamivel később, 1908 táján a Duna-menti Nyergesújfalu. A magyarok kompozíciói csak ritkán válnak olyan harsogóan színessé, mint Derain vagy Vlaminck alkotásai. Pontosabban, inkább a Collioure előtti festményekkel, így André Derain Le Vieil Arbre (Az öreg fa, kat. sz. 288.) és La Seine au Pecq című 1904-es tájképeivel mutatnak analógiát.

90 A Le Pecq-i képen a táj még nem simul ki egyetlen, egységes felületté, mint valamivel később, 1905-1906-ban. Közelebb van a natura, akárcsak a korabeli nagybányai vásznakon. Derain az utca perspektíváját alulnézetből mutatja be. A kép diagonálisan két részre oszlik, a bal oldalon a fasor közelében apró figura bukkan fel, akárcsak később Mikola András, Czóbel Béla, Tihanyi Lajos és mások kompozícióin, de legközelebb hozzá talán Czóbel Béla 1905-ös Párizsi utca című képe áll (kat. sz. 104.), amely a háttérben fasorral, ugyancsak alulnézet-