Passuth Krisztina - Szücs György - Gosztonyi Ferenc szerk.: Magyar Vadak Párizstól Nagybányáig 1904–1914 (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2006/1)

MAGYAR VADAK - ÉLETRAJZOK

ÉLETRAJZOK Ballá Béla (Arad, 1882. augusztus 24 - Bikszádfürdő / Bicsad, 1965 körül) Ballá Béla a legkülönfélébb foglakozások sora után 1904-ben szülővárosánaktámogatásával került a nagybányai művésztelepre, ahol Ferenczy Károly tanítványa lett.

1 Ebben az időszakban számos olyan növendék dolgozott Nagybányán, akik a későbbiekben a „neós" mozgalom, illetve a nemzetközi művészet meghatározó alakjai lettek: Bornemisza Géza, Boromisza Tibor, Czóbel Béla, Galimberti Sándor, Huszár Vilmos, Perlrott Csaba Vilmos, Réth Alfréd. Ballá korai időszakának képanyaga lappang, életpályájának az első világháborúig terjedő szakasza valamelyest rekonstruálható abból a 14 lapot számláló fotóalbumból, amely nemrégiben a budapesti Képzőművészeti Egyetem Lyka-hagyatékából került elő.

2 Nem szerepel benne az eddig ismert legjelentősebb műve, a kisméretű Ősszel (1908) című olajképe (kat. sz. 1.), A viszonylag jó minőségű fotókon sajnos semmiféle évszám nem olvasható (ekkoriban Ballá leginkább hátul szignálta és datálta képeit), viszont az egyik mű reprodukciója megjelent a Művészet folyóirat 1912. júniusi számában Te/az udvaron címmel.

3 1912-re már részben a Rippl-Rónai által kifejlesztett „egyszerre festés", részben Czóbel fauve-os hangütésű képei nyomán polgárjogot nyert az a színes, dekoratív, a részleteket elhagyó, reduktív festészet, amely kevésbé jelentős képviselőinek, Bálint Rezsőnek, Gyenes Gittának, Kornai Józsefnek a kezén elterjedt, és lassanként megszokottá vált a modernebb kiállítóhelyek és szalonok falain. Ezek közé illeszkednek az Aradról a fővárosi művészeti életbe betörni igyekvő Ballá Béla korai képei is. Egy 1908 nyarán Koronghi Lippich Elekhez, a Kultuszminisztérium művészeti ügyosztályának vezetőjéhez írt Rippl-Rónai-levél arról tudósított, hogy az akkor Münchenben „tengődő" Ballá Béla a Kaposváron élő mester pártfogásáért folyamodott, hogy az járjon közbe Koronghinál, amit Rippl-Rónai az „okos, ízléses művész-lélek" érdekében meg is tett.

4 A fiatalságért szót emelő, a „holnaposok" és Ady mellett hitet tevő Ballá Béla elégtételére 1911 tavaszán került sor, amikor a Könyves Kálmán Szalonban megrendezte önálló kiállítását. Úgy tűnik, a művész a teljes addigi munkásságáról óhajtott számot adni, mert a kiállított művek között Giotto-, Correggio-, Botticelli-, Degas-, Renoir-másolatok is szerepeltek, Ferenczy Károly Uzsonnájával egyetemben. Az időzítés tökéletesnek mondható, mivel a Nemzeti Szalon párhuzamos Nyolcak-bemutatója mintegy előkészítette a terepet Ballá hasonlóképpen modernista képei számára. Miközben Kernstokék fellépése megosztotta a kritikát, Ballá több mint félszáz, ingadozó színvonalúnak ítélt művét lényegében pozitív visszhang kísérte. Például az Új Időkben valószínűleg Lyka Károly által írt rövid, de bíztató recenzió a „nagyon tehetséges, sokat ígérő ifjú művész" munkáiról: „Legjobban azok a téli tájképek tetszettek nekünk, amelyeken valóban csekély apparátus mozgósításával ér el hatást: fürge, heves vonalai csaknem grafikai élűek és valóságos festő-szenvedélyről tanúskodnak. Hatásuknak nagyon kedvez a vázlatos előadás, látszólagos hézagosságával, amely mögött mégis tömör, összefoglaló szemléletet látunk."

5 Rákosi Jenő Budapesti Hírlapja miközben egyik beszámolójában a Nyolcak „nagyképűen fantasztikus és beszámíthatatlan képeiről" beszél, másutt a „magát kereső" Balláról lényegében az elfogadás hangján szól: „Impresszionista, a szó legfiatalabb és legtúlzottabb értelmében; közvetlen és naiv kíván lenni, s annyira, hogy egyes képei szinte karikatúraszerűen hatnak; szereti a friss, üde, teljes színeket, annyira szereti, hogy szinte pazarolja a festéket, s mintha egyenesen a tubusból nyomná vászonra a pirosat, a kéket, a zöldet, s csak úgy, az ecset nyelével simítaná szét, jó temperamentumosán. Sok modern francia képet látott, tanult a pontozóktól is..."

6 Ha Ballá Béla reprodukciókban fellelhető műveit és az 1911-es cikkek megállapításait egymás mellé tesszük, valamelyest körvonalazható egy olyan izgalmas életmű-ígéret, amely a Matisse-féle „vad" festőiség, Rippl-Rónai „kukoricás" képei, valamint a nagybányai „neósok" dekoratív művészetének háromszögében helyezkedik el. Sajnos a későbbi életút nem igazolta a várakozást, de a külföldi utazások alatt, a főváros pezsgő légkörében megsokszorozott energia néhány esztendeig még lendületben tartotta a művész fejlődését. A kereső-kísérletező, radikális Ballá 1911-ben, a szélesebb közönség tetszését elnyerni akaró Ballá pedig 1913-1914 fordulóján jutott el pályájának a csúcsára. Érdekes, hogy az 1912-es nagybányai jubiláris kiállításon egyetlenegy ké-