Passuth Krisztina - Szücs György - Gosztonyi Ferenc szerk.: Magyar Vadak Párizstól Nagybányáig 1904–1914 (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2006/1)

TÉMÁK ÉS MŰFAJOK - KEMÉNY GYULA: Francia nyomvonalak a magyar Vadak és a neósok festészetében. Egy restaurátor feljegyzései

3. Berény Róbert: Fekvő akt, 1907. Kat. sz. 12. A képmellékleten a forma monumentalitását kifejező gazdag színskálából kiemelt sárga színfokozatok A színfelbontásnak a magyar festészetben van egy Nabis eredetű gyökere is, ami főleg Rippl-Rónai közvetítésével honosult meg. Lényeges különbség van a neoimpresszionista, illetve a Nabis eredetű színfelbontás között: ez utóbbiban nem a színkontrasztok rendszere érvényesül, tt a homogén színfelület szövetének fellazítása, felbontása történik szaggatott ecsetkezeléssel, amely - mint a sima víztükrön borzolódó apró hullámok - a felület struktúráját is izgalmasabbá teszi. Az elkülönített ecsetnyomoknak a ritmusa elevenséggel tölti meg az amúgy eseménytelen, lapos színfoltokat. Ezt a felületélénkítési módszert alkalmazták a Rippl-Rónai szellemi közelségét kereső, rövid életű Balatoni Festőkolónia (1908) tagjai, többek között Némethy Miklós, Boromisza Tibor, Kádár Géza, vagy a később Nagybányán hozzájuk csatlakozó fiatal Ballá Béla (5. kép). A fauve-os szellemben felrakott laza színfoltok technikáját a magyar festők közül elsőként Czóbel Béla alkalmazta {Festők a szabadban, Szalmakalapos férfi, Téren), majd őt követte Ziffer Sándor (Baross tér, Nő karosszékben; kat. sz. 274., 281.), aki azonban már ötvözte ezt a módszert a szecesszió vonalkultúrájával és a Nabis homogén színfelületeivel.