Passuth Krisztina - Szücs György - Gosztonyi Ferenc szerk.: Magyar Vadak Párizstól Nagybányáig 1904–1914 (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2006/1)

TÉMÁK ÉS MŰFAJOK - SZÜCS GYÖRGY: Táj és természet, ember és város

Ziffer Sándor: Nagybányai táj boglyákkal, 1908. Kat. sz. 279. összekötő sorozat kezdődhetne Claude Monet finom felületű, impresszionista képével (Belle-lle sziklái, avagy A vad part, 1886), majd folytatódhatna Rippl-Rónai József, általa „impressziónak" nevezett kavargó tengeröblével (Örvény, 1899), Louis Valtat már a fauvizmus irányába mutató festményével (Sziklák, 1902), és befejeződhetne Henri Matisse kis méretű, arányaihoz mérten szélesebb ecsetvonásokkal feldobott collioure-i részletével (Tengerpart, 1906 körül).

29 Az ismert nemzetközi nevek mellé, a sorozat utolsó darabjaként illesszük a helyére a nagybányai tanultságú kismester, Ballá Béla 1911 körül készült, rokon témájú, lappangó tenger-képét. A nagyobb mestereknél kevésbé ildomos a különféle hatásokat az egyéni invenció rovására túlhangsúlyozni, viszont Ballá életrajzi adatai azt mutatják, hogyan kerül az egyik legaktuálisabb francia irányzat vonzáskörébe, ezáltal a modern művészet majdnem-centrumába egy később elbátortalanodó, ekkor még eltökélt fiatal festő (kat. sz. 1.). Ballá láthatta a később levélben is felkeresett Rippl-Rónai művét az 1902-es Mercure Palota-beli kollektív kiállításán, majd 1906-ban a Könyves Kálmán Szalonban rendezett művészeti aukcióján egyaránt. Valtat pedig két tenger-képpel szerepelt az 1907-es Gauguin-kiállításon a Nemzeti Szalonban,

30 tehát a kezdő művész könnyen találhatott stiláris és tematikus előképeket annak ellenére, hogy a kutatás mai állása szerint sohasem járt Franciaországban. A lehetséges kapcsolati háló kimutatása mellett a fenti ikonográfiái mintavétel abból a szempontból érdekes, hogy bár Magyarország a világháború előtt rendelkezett tengerrel, s számos tengerparti tájképre akadhatunk a jelentősebb magyarok életművében,

31 huzamosabban ott-tartózkodó festők hiányában nem vált modernista kutatótereppé a tengerpart, s a hatalmas víztömeg, a homok és az ég kínálkozó színegyüttese - legalábbis ebben az időszakban - lényegében kimaradt a magyar festészet történetének dokumentációjából. Ha rátérünk a jellegzetes nagybányai motívumok bemutatására, elsőként kínálkoznak a már komoly művészettörténeti előélettel rendelkező, a vidéki (paraszti) életet jelképező szénaboglyák. Camille Pissarro például 1872-ben négy panorámaszerű kivágásban megfestette az évszakokat, az Ősz című példányon természetszerűleg a boglya illusztrálta a gabonaföldek betakarítás utáni látványát.

32 A Nagybánya környéki kaszálókon, belsőkertekben található, síkvidéki társaiktól különböző formájú kazlak gyakran felbukkannak az itt megforduló festők képein is, a szinte sorozatban készült verziók láttán a budapesti közönség egy