Passuth Krisztina - Szücs György - Gosztonyi Ferenc szerk.: Magyar Vadak Párizstól Nagybányáig 1904–1914 (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2006/1)

TÉMÁK ÉS MŰFAJOK - SZÜCS GYÖRGY: Táj és természet, ember és város

Tihanyi Lajos: Csónakázók (a Klauzál tér cimű festmény hátoldala), 1909. Kat. sz. 238. A naturalista tájfestészet öröksége Ellentétben a franciaországi művészeti fejleményekkel, ahol az impresszionizmus képviselői, Monet, Renoir, Pissarro, majd a később a nagyváros specialistáivá váló fauve-ok, Marquet és Dufy a nyugodt vidéki részleteket és a mozgalmas nagyvárosi utcaképeket egyformán képtárgyul választották, a 19. század végén megizmosodó modern magyar festészet plein air naturalista látásmódja a nagyvárosi motívumokat teljesen mellőzte, a megújhodást egyértelműen a (magyar) tájhoz kötötte. A nagybányai művésztelep alapítói Hollósy Simon vezetésével az akadémikus oktatás ellen fellépve a korszerűség és nemzeti művészet kettős jelszavával érkeztek haza Münchenből - nem Budapestre, hanem egy vidéki kisvárosba, Nagybányára. A (magyar) táj mint látvány magát a természetet jelképezte számukra, ennek az élménynek - nem néprajzi értelemben vett - megragadása, feldolgozása és közvetítése volt a nagybányai mozgalom első számú programpontja, amely jól követhető abban az attitűdben, ahogyan például Ferenczy Károly is szorosan kötődött a konkrét tájkivágatba sűrített természetábrázoláshoz. „Ferenczyben van valami a magános erdei sétáló hallgatózásából. Olyan zajokra figyel, melyeket mások nem is érzékelnek, vagy csak úgy hallanak meg, ha már nagyon sokáig üldögéltek elmerülve egy páfrányos, mohás, lombfödte zugolyban" - idézte fel alakját Bernáth Aurél.

14 Ferenczyben ténylegesen egy vérbeli természetimádó, a par excellence naturalista testesült meg, aki „besétált" a tájba, hogy onnan ihletet merítve mindjárt a helyszínen alkossa meg plein air képeit. Az 1890-es évek végén készült műveinek szereplőit, a szinte testközelből meglesett Háromkirályok (1898) vagy a Hazatérő favágók (1899) intim együttesét a művész hasonló festői és kompozíciós elvek alapján rendezte el.

15 A két festmény rokon stiláris megoldásokat hordoz, mivel Ferenczy kezdetben - művésztársaihoz hasonlóan - a titokzatosságot sugalló hajnalt és az alkonyt kedvelte, s éveknek kellett eltelnie ahhoz, hogy a napfény tiszta ragyogása árassza el képei felületét. Könnyű belátni, hogy a két kiválasztott tájrészlet azonos stiláris és látványbeli, viszont eltérő spirituális (szimbolikus) töltéssel rendelkezik: a királyok éppen csak érzékeltetett víziója az „ég feletti", a ballagó favágók csoportja pedig az „ég alatti" világhoz tartozik, funkciójuk azonban közös: a természeti hangulat minél mélyebb átélésre késztető megjelenítése.'

6 Az újabb generáció képviselői, az 1905-1906 körül színre lépő fiatal festők, később a művészeti írók és teoretikusok hátvédjével is megtámogatva már elutasították a lírai-impresszionista tájfelfogás mindenha-