Passuth Krisztina - Szücs György - Gosztonyi Ferenc szerk.: Magyar Vadak Párizstól Nagybányáig 1904–1914 (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2006/1)

PÁRIZSTÓL NAGYBÁNYÁIG - BUDAPEST - MOLNOS PÉTER: Kelet Párizsa a magyar Ugaron

Rippl-Rónai József: Nemes Marcell arcképe, 1912 Rippl-Rónai Ödön Gyűjtemény Kaposvár Fényes Adolf: Kohner Adolf portréja Magyar Nemzeti Galéria Budapest Henri Matisse: Gitározó férfi, 1903 körül Egykor Domokos Jenő gyűjteményében Kees Van Dongen: Piros ruhás gyermek, 1908 körül Egykor Nemes Marcell gyűjteményében Pór Bertalantól, Czigány Dezsőtől és Fémes Beck Vilmostól is jelentős műveket birtokolt. Az egykori Rudolf tér 5-ben, a mai Jászai Mari téren sikeres ügyvédi irodát vitt, ahol „a Nyolcak tagjaival vidám összejöveteleket is tartott".

40 A budapesti gyűjtők és mecénások között nemcsak magánembereket, de állami, városi és egyesületi támogatókat is találunk. A „magyar fauve-ok" alapvetően kereső, kísérletező mivolta, a művek inkább „belső használatra", mint reprezentációra készült jellege miatt azonban a hivatalos színezetű műpártolás ez irányú aktivitása a szokottnál is szerényebb volt. A nagy presztízsű művészeti díjak, állami és egyesületi vásárlások a Műcsarnok konzervatív művészeit támogatták, Kernstok, Pór és Rippl-Rónai egy-két korábbi periódusból származó képét nem számítva a modern irányzatok képviselői nem részesültek ebben a kitüntetésben.

41 A díjazottak névsorán végigtekintve jól látható, hogy csupán a nagybányai művészeket támogató lipótvárosi kaszinó tudott felülemelkedni a 19. század végéről átörökített műcsarnoki ízlésen. Sokkal modernebb ízlés érvényesült a főváros műpártolásában, különösen azután, hogy 1906-ban Bárczy István vette át a polgármesteri tisztet. Ugyanúgy, ahogy mindig igyekezett lehetőséget és megélhetést nyújtó állást adni az állami hivatalokból „száműzött", szabadgondolkodó értelmiségnek, a képzőművészetben is a progresszió támogatójának bizonyult. A fővárosi ösztöndíjjal Párizsban tanult Márffy Ödön 1909 elején az ő kezdeményezésére lett a székesfővárosi műtárgyak gondozója, s a Fővárosi Képtár gyűjteményét megalapozó vásárlói bizottság tagja. Kétséget kizáróan Budapest Székesfőváros Tanácsa volt a modern képzőművészet egyetlen hivatalos támogatója, ahol vásárlásokkal és közületi megrendelésekkel egyaránt hathatós segítséget nyújtottak a legmodernebb irányzatok képviselőinek. A műtárgybeszerzések ügyében döntő személyek garanciát jelentettek a megvásárolt tárgyak minőségére. Közöttük volt Márffy mellett Bárczy bizalmasa, a Huszadik Század munkatársa, Wildner Ödön, a Nyolcakat támogató, alig húszéves művészeti író, Feleky Géza, s 1914-től Fülep Lajos is. Az ő javaslataik alapján kerülhettek a főváros gyűjteményébe Czigány Dezső, Kernstok Károly, Pór Bertalan, Tihanyi Lajos, Márffy Ödön és Galimberti Sándor festményei, valamint Vedres Márk, Beck Ö. Fülöp és Fémes Beck Vilmos szobrai.

42 Elveszett évek nyomában A párizsi ihletésű és tanultságú modern magyar festészet a 20. század első évtizedének közepén „telepedett le" Budapesten. Ez a megkésett honfoglalás egybeesett a nagy viták korszakával, mely intézményeket, kiállítóhelyeket, kávéházi asztalokat és egykor volt barátságokat szakított szét a tradíció és a modernség között húzódó nehezen áthidalható szakadék mentén. Ez a gyors, néhány esztendő alatt végbemenő többszörös hasadás a magyar művészeti közélet sajátos túltelítettségével magyarázható. A 20. század első éveire nemcsak a nagy korstílusok torlódtak össze a helyi fejlődés lassúsága miatt, hanem a generációk is vészesen egymás sarkát taposták. Ferenczy, Fényes és Rippl-Rónai számára csak akkor jött végre el a sokáig várt siker, mikor már a következő művésznemzedék, Czóbel, Berény és társaik is türelmetlenül várták az elismerést. Kevés jellemzőbb kortünete van ennek a jellegzetesen magyar állapotnak, mint Malonyay Dezső 1906-ban megjelent A fiatalok című könyve.

43 A kötet művészei, Ferenczy Károly, Grünwald Béla, Katona Nándor, Magyar Mannheimer Gusztáv és Rippl-Rónai József a szerző szavai szerint „a legfiatalabb magyar művészet érdemes öt munkása", a „fiatalok", akik - s ezt csak mi tesszük hozzá - ekkor már negyvenes éveiket taposó érett festők. Kernstoknak és jóval fiatalabb társainak úgy kellett az új magyar művészet elismertetéséért megküzdeni, hogy az előttük magasodó nagy elődök „árnyéka" nemcsak a kortársak, de az utókor elől is eltakarta pályakezdő éveik legizgalmasabb, a Nyolcak színrelépéséig létrehozott munkásságát. Ráadásul korai, tanuló éveik során készített alkotásaikat az idő múltával általában ők maguk sem becsülték sokra, s ha nem is ásták el őket, mint Kernstok és Czóbel az 1907-es nyergesújfalui nyár művészeti termését, egyszerűen Párizsban felejtették alkotásaikat, átfestették, felszabdalva vagy kifordítva új képek alapjául hasznosították őket. E mostani kiállítás éppen ezért rendkívül összetett, szinte régészeti jellegű munkára vállalkozott: szétszóródott, néha szó szerint mélyre temetett töredékekből kell rekonstruálnia az éledő magyar modernizmus első, csupán néhány esztendeig tartó szakaszát. E rekonstrukció egyik első lépése annak a környezetnek a megidézése, mely az új magyar festészet meghonosítóit, a „keresők" nemzedékének hazatérő, Budapesten letelepedő képviselőit fogadta.